„Ez a határvidék. Itt áll a házunk. Mint egy lassan süppedő régi vár."
(Kántor Péter: A határvidéken– Séta anyámmal)
„Odajött hozzám tegnap a gyerek. Nem a legjobbkor jött oda, de hát ennek a gyereknek van valami hatodik érzéke szerintem, vagy tizenhatodik, mert csalhatatlanul választja ki a legrosszabb pillanatot arra, hogy az élet úgynevezett nagy dolgait megbeszéljük. Pár napja például az adóbevallásom csináltam nagyban, most a nagybant azt ne úgy értsd, hogy olyan sok a bevallanivalóm, van a fizu, ugye, meg néha kapok pénzt innen-onnan, és ezek általában nem tudnak feketén történni, sajnos nem tudok egy jót összekacsintani a szerkesztőkkel, szervezőkkel, amit úgy érts, hogy a tízezer forintot, amiben már a háromezres vonatjegy is benne van, nem tudjuk elcsalni jól. Pedig kicsit jó lenne néha nem becsületesnek lenni, hanem őszintének. Vagy egyszerre a kettőt. Szóval, vallom be éppen az adómat, rendezgetem az igazolásokat, és akkor odajön a gyerek, hogy anya, mi az a dugás, érted, hatévesen, hogy mi az a dugás, elsős, de erről beszélgetnek odabenn. Persze nem volt otthon az apja. Tegnap meg pályázatot írtam, megvalósítási tervet vagy mit, költségvetést, és akkor odajött hozzám a gyerek, hogy mi lesz ő, ha nagy lesz. Hát mondom, kisfiam, mi szeretnél lenni, mire ő, hogy nemrég még biztos volt benne, hogy kukásember vagy metróvezető, de most megint nem tudja. Szerintem amúgy azért, mert hétfőn az apja minden szarnak elmondta a kukásokat, amiért nem vitték el a kuka mellett, meglehet, szakszerűtlenül elhelyezett óriási zacskónkat. Az se normális amúgy, az apja. A metróvezetésről nem tudom, miért tett le. Na de hogy akkor szerintem mi lesz ő, ha nagy lesz. Pillanatra átfutott az agyamon, hogy azt mondom neki, amit a K-ék 13 éves Balázsa mondott nekem a minap, amikor föltettem a kérdést, hogy mi lesz, ha nagy lesz. Emigráns magyar. Aztán mégsem, és nemcsak azért, mert akkor el kellett volna magyaráznom, mit jelent az, hogy emigráns, hanem mert azt sokkal nehezebb lett volna megmagyaráznom, hogy mi lesz a macskával, ha ő külföldre megy. És egyáltalán, minek menne ő külföldre, amikor Luca az itthon van. Most éppen a Lucába szerelmes az osztályból. Meg azt se akartam neki mondani, hogy apád szerint, aki persze megint nincs itthon ilyenkor, most: szerencsére, szóval, szerinte például teljesen tök mindegy, kisfiam, mi leszel ebben az országban, mert ez az ország, mondaná apád, egyre inkább hasonlít Allanre, a nyúlra. Mert akkor azt is el kellene mondanom, hogy ki az az Allan. Vagyis azt, hogy Allan egy dán nyúl, legalábbis volt, amíg két rádiós egy biciklipumpával élő adásban agyon nem verte. Állításuk szerint egyébként szakszerűen. Meg azt is meg kellene magyarázni akkor, amellett, hogy miért verték agyon a dán bácsik a dán nyuszit szakszerűen, hogy ezt az országot kik verik agyon szakszerűen egy biciklipumpával, és más se hiányzik, mint hogy hívjon az osztályfőnök holnap, hogy a gyerek a konkrétan elmeháborodott miniszterelnöki megbízottat, a mókásan zsidózó nácikat, mókás kedvű látszatellenzékieket (mi az a náci, mi az az ellenzék) és a mókásan buzizó miniszterelnököt is azzal vádolta a nagyszünetben, hogy mire ő felnő, ezek biciklipumpával agyon fogják verni Allant, a dán nyulat, szakszerűen. Úgyhogy inkább azt mondtam, hogy legyen ügyvéd. A magyar mindig perben fog állni valakivel. Ha mással nem, a világgal biztosan. Pedig kicsit jó lenne néha nemcsak óvatosnak lenni, hanem őszintének is.”
