Ha egy ilyen vitára Magyarországon sor kerül, egyik központi témája a XIX. század második felében kibontakozó magyarországi antiszemita ideológia és politika, valamint a magyarországi holokauszt közötti viszony lehet. Miként torkollott a holokausztba a most százharmincnégy évvel ezelőtt kezdődött tiszaeszlári per kapcsán erőre kapott, majd visszaszorított antiszemitizmus? Vagy a magyar Soa eszme- és politikatörténeti gyökerei (a XIX. századi antiszemita előzményektől persze nem függetlenül) sokkal inkább a magyar társadalom Trianon utáni válságához vezethetők vissza?
Mostani interjúd olvasatomban ehhez az alapkérdéshez szól hozzá, és mivel véleményem sarkosan eltér az általad itt kifejtett gondolatoktól, azt remélem, hogy a hozzászólások alapján kevésbé személyeskedő, hanem érdemi szakmai és történetpolitikai vita alakulhat ki huszadik századi történelmünk egyik alapkérdéséről. Nem apadó naivitásom arra késztet, hogy azt reméljem: Karsai László Szálasi-könyve kapcsán a vita új, az eddigieknél talán eredményesebb szakaszába érkezik. Karsai tézise arról, hogy Szálasi idején az addigi ipari méretű tömeggyilkosságokat túlélt magyar zsidóság számára kedvezőbb lehetőségek voltak az életben maradásra, mint a német megszállást követően hatalomra jutott és a deportálásokat szervezett, rendezett formában lehetővé tévő Sztójay-kormány idején, szakmánkban régóta ismert, de a könyve iránti társadalmi érdeklődés révén most válik tágabb körben is ismertté és vita tárgyává.
Ezért reagálok most, az interjú sorrendjében, állításaidra.
Tudta-e a magyar politikai elit 1944 májusában, hogy milyen sors vár a deportált zsidókra? Szerinted nem. Karsai László pedig többször írt már arról, hogy milyen információkat juttattak el Magyarországra a magyar diplomaták, és nehezen képzelhető el, hogy a nemzetközi sajtó vonatkozó cikkei elkerülték volna a magyar döntéshozók figyelmét. Kétségtelen, hogy a zsidó közösség számos tagja és vezetője sem tudta elképzelni, hogy nagyipari szervezettségű tömeggyilkosságról van szó, de ez nem mentesíti az állam vezetőit a felelősség alól. A július elején leállított deportálások augusztusi felújításának tervét aligha kell Horthy aláírását viselő dokumentummal bizonyítani, Te is utalsz arra, hogy erről más források állnak rendelkezésre.
Hitlertől sem ismerünk a zsidók kiirtására parancsot adó egyértelmű dokumentumot, de számtalan egyéb forrás bizonyítja a tervet és a gyakorlatot. Az auschwitzi szökött rabok által készített jegyzőkönyv nagyon fontos forrás, de jól tudjuk, hogy ennek hitelességében is sokan kételkedtek, önmagában aligha okozhatta a deportálások leállítását. A társadalom tapasztalta, hogy milyen sok zsidó honfitársat hurcolnak el májustól júliusig, és tapasztalhatta azt is, hogy Sztójay általad idézett rendeletét, amely mások mellett kivonta az idegen állampolgárságú zsidókat a jogfosztó szabályok hatálya alól, csak sok nehézség árán, lényegében budapesti lakosokra korlátozva, a deportáltak számához képest igen kevés személy esetében lehetett érvényesíteni. A nyilas-hatalomátvétel után pedig már a külföldi állampolgárságot bizonyító – valódi és hamisított – iratok egyre kevesebbet értek. A Sztójay- és a Szálasi-időszak Karsai-féle összehasonlítása az áldozatok szempontjából szerintem az utóbbi időszak alatt meggyilkoltak pontos számának ismerete nélkül is meggyőző, hiszen a nagyságrendekről nincs vita, és azt is jól tudjuk, hogy Szálasi idején már nem működött olyan olajozott közigazgatási, csendőri apparátus, amely (ha egyáltalán lett volna ilyen szándék) képes lett volna a Sztójay-időszakhoz hasonló hatásfokú deportálások végrehajtására. Az egész problémakör legújabb, legteljesebb, minden friss kutatást figyelembe vevő feldolgozása a már kilencvenes éveiben járó, de továbbra is hatalmas munkabírású Randolph Braham monumentális munkájának, A népirtás politikájának legfrissebb, a Park Kiadónál 2015-ben megjelent harmadik kiadása.
A következő nagy kérdés az, hogy bele volt-e kódolva 1920-ba 1944? Szerinted az 1920-as numerus clausus törvény nem jogfosztó, nem része a magyar zsidóság tömeges meggyilkolásához vezető folyamatnak. Ez az álláspontod joggal kapott kemény kritikát, hiszen igen komoly kutatások alapján jó néhány kollégánk cáfolta már ezt a nézetet. Nyilvánvaló, hogy 1920-ban nem lehetett tudni, hogy mi lesz 1944-ben. Nyilvánvaló azonban az is, hogy minden előtörténetet utólag ír a történész, utólag keresi a nagy tragédiák, sikerek, válságok gyökereit. Nem szükséges hosszú lábjegyzetekkel bizonyítani, hogy az 1919–20-as magyar tragédia bűnbakjaként milyen kiemelt szerepet kapott a zsidóság. A numerus clausus törvény keletkezésének, végrehajtásának körülményeit jól ismerjük, legátfogóbban Kovács M. Mária kolléganőnk dolgozta fel ezt a témát. Jogkorlátozással természetesen mindig egy másik társadalmi csoportot akar előnyhöz juttatni a törvényhozó, de a Trianon utáni magyar politikai gondolkodásban a magyar újjászületés, konszolidáció ugyanolyan fontos eleme volt az úgymond „magyarellenes bolsevik-szabadkőműves összeesküvésben prominens szerepet vállaló zsidóság" „aránytalan" gazdasági, kulturális befolyásának visszafogása.
A numerus clausustól 1944-ig vezető utat én is kanyargósabbnak látom, mint több kollégánk, és mind az 1938–41 közötti zsidótörvények, mind a deportálások okait nagyobb mértékben kapcsolnám a változó körülményekhez. Témánk szempontjából azonban az a lényeg, hogy – leegyszerűsítve és keményen fogalmazva – az 1944. végi Duna-parti öldöklésekhez és Auschwitzhoz nem a Monarchia Magyarországának Tiszaeszlárától, hanem a Tanácsköztársaság sokkjától, a trianoni Magyarország katasztrófájától vezet az út, akkor is, ha ez az út nem Magyarországról indult és a német megszállás nélkül nem vált volna végzetessé. A téma sokkal inkább a korabeli magyar nacionalizmus deformálódásának, mint az antijudeista intellektuális hagyománynak a része. A zsidógyűlölet látható, érezhető volt a korabeli magyar közéletben, és ez lecsapódott a numerus clausus törvénybe iktatásában is. A törvény nemzetgyűlési vitájában jó néhányan fejtették ki egyértelműen, hogy e törvény meghatározó célja a zsidóság befolyásának, sőt társadalmi jelenlétének visszaszorítása, és a végrehajtási utasítás tartalmazta a felekezet helyett nemzetiségként meghatározott és így a törvény hatálya alá vonható izraelita diákok hatszázalékos arányát.
S végül Hóman Bálint felelősségének kérdése. Hóman Bálint megítélésében fontos formális nehézséget jelent, hogy a Horthy-rendszer mérvadó kollégáink egyike szerint sem minősíthető önkényuralmi rendszernek. Folytatásként hadd idézzem az MTA állásfoglalását: Hóman „...felelős szerepet játszott Magyarországnak az önkényuralmi berendezkedést megtestesítő Németországgal való kapcsolatának megalapozásában és végzetes felerősítésében, az ezzel is együtt járó faji diszkrimináció végletes elmélyítésében. E két alapvető vonatkozásban cselekvően előkészítette a német megszállás után a jogállamiság burkát is elveszítő önkényuralmi rendszert (hadd szúrjam itt be az egyértelműség kedvéért: tehát nemcsak Szálasi, hanem Sztójay rendszere is önkényuralminak minősíthető), amely szervezetten küldte a halálba zsidónak minősített polgárai többségét és utóbb még a nyilaskeresztes kormányzattal is – minden fenntartása ellenére – politika közösséget vállalt". Az a tézised, hogy nyilas parlament nem létezett, aligha tartható, hiszen akik az 1939-ben megválasztott országgyűlési képviselők közül követték Szálasit még a Nyugat-Dunántúlra is, egy meghatározóan nyilas befolyás alatt lévő intézményben vállaltak szerepet.
A témáinkkal kapcsolatos tudós szintézisek, tanulmányok és monográfiák árnyalt fogalmazásra törekednek. Kimutatják, hogy a magyar antiszemitizmusra a nemzetközi környezet az 1920-as években mérséklőleg , az 1930-as években erősítően hatott. Ugyanakkor tudjuk, hogy 1944. március 19-ig, a német megszállásig a magyar zsidóság túlnyomó részének élete nem volt közvetlen veszélyben, bár Kamenyec-Podolszkij, Újvidék, a munkaszolgálat áldozatai súlyos tragédiák voltak. Hajdu Tibor szerint a honi vezető réteg, a közigazgatás együttműködési készsége vagy annak hiánya plusz–mínusz 10%-ot változtathatott az áldozatok számán, bár természetesen az sem kevés. S tudjuk azt is, hogy az angliai vagy egyesült államokbeli zsidóellenesség konkrét politikában, a zsidók bevándorlási lehetőségeinek drasztikus korlátozásában jutott kifejezésre a második világháború idején. A holokausztért felelős hitlerizmust azonban az Egyesült Államok áldozatvállalása nélkül aligha lehetett volna legyőzni. Minderről és számos egyéb, huszadik századi történetünkkel kapcsolatos dilemmáról sokkal többet kellene beszélnünk, ha nemzeti sorskérdéseket tisztázó történészvita zajlana Magyarországon.
A szerző történész, egyetemi tanár
