„Egy jó Bud Spencer-filmnél nincs rosszabb” – ez volt K. barátom (aki hangsúlyozottan nem azonos Franz Kafka világhírű, egyszersmind közismert regényének főszereplőjével) filmesztétikai Gödel-tétele (bonmot-ja és summasummárumja 2 in 1), márpedig K. barátom jelentős betekintéssel (vagy ahogy mostanában mondani divatos: rálátással) rendelkezett a témában, témába, minthogy abban az időben, a nyolcvanas évek közepén szinte minden héten megnézett egy Bud Spencer-filmet a Bartók (vagy valamelyik másik) moziban délelőtt, tanítás helyett. Suttyó gimnázisták voltunk telve vágyakkal, reményekkel, csapolt kőbányaival és piros Szimfivel (-val).
K. kimondottan Bud Spencernek készült, konkrét Bud Spencer-i életpályamodellt alkotott magának, aminek centrumában egy ellenszenves alaknak lekevert irtózatos nyakleves állt. (Amely nyakleves következtében az illető ellenszenves alaknak hátraszaldóval meg illett pördülnie a levegőben, és számos berendezési tárgyat összetörve úgynevezett hard landinget végrehajtva illett megérkeznie egy különösen szenzitív, nagy kiterjedésű bútordarabra, mondjuk bártükörre, üvegvitrinre vagy flippergépre.)
K. barátom másik korszakos filmesztétikai meglátása az volt, hogy Bud Spencer minden idők legnagyobb karakterszínésze, hiszen a nagydarab, szakállas karaktert senki sem játssza olyan jól. Egyébként K. neki is látott a már említett Bud Spencer-i életpályamodell megvalósításának, annak ellenére, hogy csupán 170 centi és 60 kiló volt, arcszőrzete pedig még jóval gyérebb annál, mint amennyit 17 éves kora indokolt volna. Néhány hónap alatt úgy kigyúrta magát (semmi konditerem, talán nem is volt még olyasmi akkoriban, csak simán napi ezer fekvőtámasz, ami a végén már ment neki egyben, szünet nélkül is, húzódzkodás, ilyenek), hogy szkanderban bárkit lenyomott a Mészöly sörözőben, az életpályamodell következő lépéseként pedig Venezuelába készült útépítőnek a dzsungelba, mint Bud Spencer, vagyis Carlo Pedersoli. Aztán inkább a francia idegenlégióba ment, 2em REI, ha jól emlékszem, aztán megszökött satöbbi, tehát vett az életpályamodell egy Rejtő Jenő-s kanyart, hogy a további cifraságokról már ne is beszéljek. „Csak a Puffin lekvár adhat erőt és mindent lebíró akaratot” – biztattuk egymást tréfásan, pedig tudtuk, hogy ez nem tréfa. Nem is volt az.
