Uniós pénzből mélyítjük a szakadékot Magyarországon a központi régió és a leszakadó térségek között – írta szombati számunkban adatokkal bőven alátámasztott cikkében Pető Péter. Azt, amit ma a statisztikákkal egyértelműen igazolni lehet, régóta tudja, aki sokat foglalkozik a vidéken élőkkel. A rendszerváltás első kormányzati ciklusától kezdve tisztán látszott, hogy nagy tékozlással párosított belső újraelosztás zajlik.
Mindenütt ugyanaz a szocialista nagyipar, termelőszövetkezeti és állami mezőgazdaság volt, de amikor összeomlott, csak Budapesten és az ország nyugati részén keletkeztek új állások. A nyertes helyeken hajlamosak ezt úgy magyarázni, hogy ők versenyképesek, a többi nem – de a helyzet bonyolultabb. Nem is csak Magyarországon alakult így, hanem az unióhoz csatlakozott egykori szocialista országok mindegyikében.
Amikor a budai hegyvidéken megjelentek a privatizációból származó első luxuspaloták és városi terepjárók, egyben az is nyilvánvalóvá vált, hogy azok az elitcsoportok, amelyek az átalakulás nyertesei lettek, pontosan látták: a teljes társadalom, az egész ország nagyon hosszú idő alatt zárkózhat föl a nyugat-európai átlaghoz – ha valaha is fölzárkózik. Ők kevesen azonban igen – a központi és jó helyzetű területeken, az egész társadalom erőforrásainak kisajátításával és koncentrálásával.
