Ez a területi elkülönülés teszi lehetővé, hogy országos szinten a két politikai formáció testvérpártként (avagy uniópártként) egy nadrágban igyekezzen a hatalom felé, mint Garas Dezső és Kern András a híres kupléban. Ez a felállás komoly előnyökkel jár a CSU számára. Ha a konzervatív erők választást nyernek, Berlinben saját jogon vehetnek részt a koalíciós tárgyalásokon, elnökük mosolyoghat a megállapodás aláírásánál, és a kormányban garantáltan miniszteri pozícióhoz jutnak.
Észak-Rajna–Vesztfália tartomány nem mindig ad minisztert, holott lakossága ötmillió fővel meghaladja Bajorországét. De a CSU nem éri be ennyivel: kissé skizofrén szokásaik szerint a szövetségi kormány ellenzékét is eljátsszák, amint hazaérnek Münchenbe. Mint ezekben a hónapokban Horst Seehofer, a „szabad állam” miniszterelnöke.
Az extra jogokért kockázatot is kell vállalnia a CSU-nak, hogy egy további adottságot említsünk, ami megkülönbözteti a bajor pártot a hasonló szerepben tetszelgő, ám valójában pusztán parazitaként létező magyar KDNP-től. A CSU-nak a szövetségi választásokon egyedül Bajorországban annyi szavazatot kell gyűjtenie, hogy országosan elérje az ötszázalékos küszöböt. A Würzburg és az Alpok közötti területen a német választók mintegy 15 százaléka él. A CSU addig marad országos tényező, amíg Bajorországban a választásokon 40 százalék fölötti eredményt ér el.
Legutóbb, 2013-ban kényelmesen vette az akadályt: 49 százalék fölötti bajor szavazati aránya országos összesítésben 7,4 százalékot ért. De ők szívták a fogukat, számukra az „ötven plusz” az elvárás, vagyis a helyi szavazatok abszolút többsége. Ezt pedig csak úgy tudják elérni, ha a bajor jobboldalon egy a tábor, egy a zászló. Seehofer számára különösen fontos, hogy szélről senki se tudja előzni pártját. Míg országos szinten Merkel eljátszhatott korábban a gondolattal, hogyan tudja a koalíciós partnerként kiszemelt liberális FDP-t segíteni, mi történne például, ha a jobboldali választók megosztanák a listára és az egyéni képviselőre leadott szavazataikat, Seehofernek azonban mindenkit a CSU felé kell terelnie.
Olyanokat is, akikről Merkel lemondhat. Így adódik, hogy a pártelnöki újraválasztására készülő bajor miniszterelnök menekültkérdésben a berlini kancellár ellen fordult, a könnyű népszerűségszerzés útját választotta, és közben állandóan figyelheti, hogy az utódlására indult hatalmi harcban mindig övé legyen a legmarkánsabb szó. Az utóbbi időben talán túl is lőtt a célon: komolyan gondolja, hogy az elmúlt évtizedek legsúlyosabb válságában a föderáció egyik tagállama hátat fordíthat annak a kormánynak, amelyet saját pártcsaládja vezet? És biztos kész felrúgni azt a szereposztást, amely a CSU létét és befolyását garantálja?
Seehoferrel most elszaladt a ló, még ha a hét végi német koalíciós csúcstalálkozóról diadalmas arccal is távozna. Németországban – bármennyire nyög ettől a CSU és a szociáldemokrata párt egyaránt – egyelőre Angela Merkel kezében összpontosul a legfőbb hatalom, és a jelek szerint eltökélte magát, hogy kancellársága őszén keresztülvisz egy olyan politikai döntést, amelynek igazságáról meg van győződve. Személyes élményeim alapján is merem állítani: Bajorországban is sokan értik Merkel hitét.
