Súlytalanság

Ez jó alkalom arra, hogy megint az országot lejárató balliberálisok hosszú kezét lássák a gesztusban azok, akik szerint e kezek Obamát is bábuként használják. Mások viszont most élhetik át azt a kárörömöt, amire Kertész állami kitüntetése kapcsán is számítottak, de akkor hiába.

A Janus Pannonius-díj ettől függetlenül menthető. Talán úgy, hogy azok, akik alapították, egy kicsit hátralépnek, a bent maradók pedig civil összegekkel pótolják a kormányzati pénzt. Így lenne remény rá, hogy a díj presztízsét ne érje visszafordíthatatlan kár. Még egy fiaskó nem fér bele. Már módosítanák is az odaítélés rendszerét: jövőre csak az kapná meg, aki személyesen is megjelenik a díjátadón. Ami egyszerre nevetséges és haszontalan. Hiszen miért ne utasíthatná vissza valaki személyesen a díjat, kamerák előtt, még nagyobb botrányt okozva?

Az lenne a legjobb, ha valakinek beugrana végre, hogy nehéz úgy díjazni egy költői vagy műfordítói életművet, amely meghatározza az európai kultúra főáramát, hogy közben pávatáncot járunk az európai értékekkel. Úgy játszunk a szavakkal, ahogy komoly költők sosem. Egy díjnak (odaítélőinek, finanszírozóinak) sziklaszilárdan kell képviselnie az értékeket, amelyeket meg akar tisztelni. Kétség sem férhet ahhoz, hogy mit akar és mit szeretne elérni. Képzeljék csak el, mi lenne, ha mondjuk a svéd akadémia elnöke az illiberális állam híveként mutatkozna.

Ezért nem könnyű egy díj élete. És ezért nem könnyű a József Attila-díj szakmai jelöltjeinek listáit önkényesen átíró Szőcs Géza helyzete sem. Úgy szeretne a kultúra felkent papjának látszani, hogy lassan már minden esküt megszegett. A foltok pedig beleégnek a díjba. Ez nem jó, sem a költőknek, sem az olvasóknak, sem az európaiaknak. Sem az egyre súlytalanabbá váló szavaknak.