A stratégia azzal számol, hogy a súlyos forráshiányt 2020-ig európai pénzekkel sikerül majd enyhíteni. Csakhogy komoly befektetések nélkül nincs arra esély, hogy a magyar egyetemek az eddigieknél jobban szerepeljenek az EU pályázatain. Az EU-s pénzek nem pótolhatják, hanem csak kiegészíthetik a megfelelő költségvetési szerepvállalást. A felsőoktatás jelenlegi financiális helyzete tarthatatlan, és az egyetlen kiút az állami finanszírozás normális mértékének helyreállítása.
A stratégia legsúlyosabb szemléleti hibája, hogy a hallgatót, az adójával, költség-hozzájárulásával a felsőoktatás fenntartásában döntő részt vállaló állampolgárt nem tekinti a felsőoktatás „megrendelőjének”, folyamatosan csak a munkaadók megrendelői szerepéről beszél. A hallgató ebben az anyagban a felsőoktatás számára megmunkálásra váró munkadarabként tűnik fel, nem pedig személyként, aki tevékenységével, motivációjával, szándékaival, döntéseivel meghatározó szerepet játszik a felsőoktatás folyamatainak alakulásában.
Ennek legszebb példája a 37. oldalon olvasható táblázat, amely egy ellátási lánc teljesítménymutatóit adaptálja a felsőoktatásra. Világos: a hallgató áru, amit az üzem a beérkező anyagból (a beiratkozóból) megmunkál és a megrendelőnek, azaz a munkaadónak elad. Ez ne csak jó ízlésünket bántsa, az analógiával további bajok is vannak. A nyereség rovatában például egyetlen szempont szerepel, a költségvetésre háruló terhek minimalizálása. Hogy a végzett hallgató milyen hasznot jelent a társadalomnak, az ebből a kalkulációból kimarad.
Idetartozik a legsúlyosabb visszalépés a 2013-ban vitára bocsátott stratégiai elképzelésekhez képest: annak a koncepciónak az eltűnése, hogy az intézmények financiális helyzete nagyban függjön a hallgatói kereslettől. A felsőoktatás legfontosabb stratégiai kérdése az, hogy a felnőttkorba lépő évfolyamok mekkora része kerüljön be a felsőoktatásba. A dokumentum ebben a kérdésben nem foglal világosan állást, de azt érzékelteti, hogy az elmúlt négy évben bekövetkezett számottevő csökkenés folytatódni fog.
Az államtitkár nyilatkozatai ennél konkrétabbak: 30-35 százalékos diplomás-arányt tart optimálisnak a fiatal korosztályokban, és arra hivatkozik, hogy Németország is vissza akar lépni az általuk korábban célként vállalt 42 százalékos aránytól. Helyesebb volna, ha azokat az országokat tekintenénk pozitív példának, amelyek az elmúlt évtizedekben hátrányból indulva zárkóztak fel a világgazdaság centrumához: Dél-Koreát, ahol a felsőoktatásba az évfolyamok kb. 70 százaléka bejut, és Finnországot, ahol ez az arány szintén 60 százalék fölött van.
A német példa Magyarországra nézve egy szempontból tanulságos: ha egy közoktatási rendszer felerősíti, nem pedig enyhíti a tanulók kiinduló esélykülönbségeit, akkor nehezen produkál elegendő számú olyan fiatalt, aki rendelkezik a felsőoktatásba jutáshoz szükséges ismeretekkel. De a jelenlegi oktatáspolitika ezt a problémát leginkább súlyosbítja. Pedig a kevesebb érettségiző, kevesebb diplomás nemcsak képzetlenebb, de szegényebb országot is ígér.
Ez a stratégia a gazdaságilag hasznosnak vélt szakterületek mellett csak a pedagógusképzésben irányoz elő fejlesztéseket. Nem létezőként kezeli a bölcsészettudományokat, a gazdaságtudomány kivételével a társadalomtudományokat, de a magyar felsőoktatás erős szektorának tekinthető természettudományi és matematikai képzésben is későbbre halasztja a teendők meghatározását. A preferálni kívánt műszaki képzésben is láthatóan vissza kívánja szorítani a tudományos alapok súlyát a „gyakorlatias”, már ma alkalmazható (és holnapra már elavuló) ismeretek javára.
Arról pedig végképp nem vesz tudomást, hogy a mai világban milyen kevésre lehet menni megfelelő jogi, pénzügyi, nyelvi-kommunikációs ismeretek és szakemberek nélkül. Változatlanul fenntartandónak tekinti a kormányzat által diszkriminált, államilag finanszírozott helyekhez csak minimálisan jutó 16 szak helyzetét. Ezek a szakok korábban a felsőoktatás teljes hallgatói létszámának egynegyedét tették ki, és kulcsszerepet töltenek be a jövő gazdasági és politikai elitjének képzésében.
Ha minden így marad, a nem elég erős családi háttérrel rendelkező hallgatók nem tudnak ide bekerülni, az ilyen szakot oktató karok és intézetek közül pedig a kisebb presztízsűek, főleg a vidékiek, amelyek a társadalmi mobilitásban igen jelentős szerepet töltöttek be, tönkremennek, leépülnek. A stratégia folyamatosan hivatkozik a munkaerő-piaci igényekre, ami szépen hangzik, csak kérdés, honnan jönnek az igények. A stratégia szerint közvetítőjük az állam mint fenntartó, sokszorosan megerősített beavatkozási lehetőségekkel, valamint a munkaadói korporációk, amelyek szintén ott ülnek majd a szenátusban.
Márpedig a valós munkaerőpiaci igény nem az, amit egy minisztériumi vagy kamarai tisztségviselő mint kívánságot képvisel, hanem az, ami a piaci szereplők viselkedésében nyilvánul meg. Az méri, hogy a végzettek milyen arányban találnak munkát, mekkora álláskeresési idő alatt, milyen fizetésért, és mennyien kényszerülnek más pályát keresni. Palkovics államtitkár az úgymond nem hasznosuló diplomákkal kapcsolatban a bölcsészeken viccelődik, a stratégia pedig az agrár-felsőoktatásban tanulók számának mintegy 50 százalékos növelését irányozza elő.
A munkaerőpiacon lemérhető valóság ezzel szemben az, hogy a bölcsészek helyzete nem rosszabb, mint más diplomásoké, az agrárdiplomások ellenben minden mutató tekintetében lényegesen rosszabb helyzetben vannak már a mai végzős létszám mellett is. Ugyancsak a közhiedelmek és jól hangzó szólamok mellett szavaz a stratégia a számokban mérhető tényekkel szemben, amikor a diploma leértékelődéséről, a felsőoktatás diszfunkcionális működéséről beszél. A diplomások munkaerő-piaci esélyei a világon mindenütt jobbak, mint az alacsonyabb képzettségűeké, akár a munkanélküliséget, akár a béreket nézzük.
De Magyarországon ezek a különbségek nemzetközi összehasonlításban kirívóan magasak. Például a fiatal szakmunkások között – akikre a propaganda szerint sokkal nagyobb szükség van – kétszer akkora a munkanélküliség, mint a fiatal diplomások között. Helyes az a cél, hogy a magyar felsőoktatás jobban kapcsolódjon be a nemzetközi vérkeringésbe. Azonban ebből csak két irányban lesznek konkrétumok. Az egyik a határon túli magyarok képzése, a másik pedig a forrásszerzés olyan (jellemzően harmadik világbeli) hallgatók idecsábítása által, akiknek a kormánya hajlandó magyar egyetemeknek megfizetni az onnan jövő fiatalok képzését.
Mind a kettő önmagában helyes, de nem alkalmas arra, hogy bizonyítsa a magyar felsőoktatás versenyképességét. Ahhoz arra lenne szükség, hogy ahol fel tudunk mutatni magas szakmai színvonalat, ott a magyarországi képzések a nemzetközi és elsősorban az európai felsőoktatási piacon reális alternatívaként jelenjenek meg. Ehhez a meglévő szellemi tőke mellé infrastrukturális fejlesztéseket kellene végrehajtani, amellett komoly oktatásmenedzselési és oktatásszervezési munkát kellene az ügybe befektetni. E nélkül a nemzetköziesítés és a nemzetközi színvonal is üres szó marad – hasonlóan a dokumentum más kedvenc kulcsszavaihoz.
A szerző egyetemi docens, az Oktatói Hálózat tagja
*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
