A tökéletes szakmai-üzleti csődben vergődő, közönségmentes magyar futballba a stadionok hoznák a megváltást? Nincsenek előbbre való teendők akár ezen a területen? Mi lesz, ha egy országgyűlési többség majd más prioritásokra szavaz, ha a miniszterelnök magánszenvedélye a komolyzene vagy a képzőművészet lesz? Vagy ha esetleg nem is lesz neki, vagy lesz, de nem ahhoz igazítja az ország költségvetését?
Ha csökkennek, megszűnnek az ideirányuló testes adókedvezmények, ha nem lehet meggazdagított vállalkozókat, állami cégeket és intézményeket az üzleti szempontok teljes mellőzésével, irányítottan a profi, azaz az üzleti futball támogatására, hm, ösztökélni? A napnál is világosabb, hogy a klubok nem lesznek képesek a stadionhasználatot piaci alapon megfizetni. A jegybevétel, a játékoseladás meg a valódi szponzoráció – mint most – csak összköltségeik töredékét fedezi. Megjósolható, a stadionavatások eufóriáját hamarosan zord időszak követi.
Ekkor szembesülnek az illetékesek az elméleti alternatívával: akasztói modell (az elhagyatott egykori Stadler-stadion sorsa), vagy könyékig belenyúlni a központi és az önkormányzati költségvetésekbe a látszat és az aréna fenntartása érdekében. Nyilván csak az utóbbi jöhet számításba a kész helyzet csapdájában. A legnagyobb hiba az elkezdett munkálatok leállítása lenne. Megtapasztalhattuk, hogy az állagromlás, az őrzés és a nem üzemelésből fakadó „elmaradt haszon” nagyon sokba kerül. Nincs mese, a stadionokat befejezni és működtetni kell.
Mérlegelési lehetőség csak az előkészítés-tervezés stádiumában van. Azoknál is illik betartani a már megkötött szerződéseket, kifizetni a teljesített megbízásokat. Teljes körű, sorrendiséget tartalmazó, az anyagi vonzatokat és annak forrásait éves bontásban részletező, tételes felsorolással lehet csak rendet vágni az igencsak ködös beruházási-felújítási ígérethalmazban. A nemzetközi és világversenyekhez adott kormánygaranciák esetében hasonló a helyzet. Súlyos politikai, gazdasági, sportdiplomáciai következményei lennének egy-egy visszalépésnek.
Tehát elő a plajbásszal, és részletesen rögzítsék az esemény lebonyolításához ígért bővítések-felújítások és egyéb támogatások költségeit. Leállítani csak a tervbe vett és még el nem bírált jelentkezéseket lehet. A sportági szövetségek világ- és kontinensbajnokságok lebonyolítására irányuló törekvései természetesek, hiszen azok létesítménygyarapodással, anyagi támogatással és sportdiplomáciai hozadékkal járnak. A realitásokat tükröző, a társadalmi hasznot előtérbe helyező bátor döntésekre van szükség, pontos számítások alapján.
Nyilván nem lehet megfeledkezni a sportegészségügy, a sporttudomány, a szakemberképzés, a sportintézmények és -szervezetek támogatásáról és az olimpiai felkészülésre, részvételre és jutalmazásra szánt összegekről sem. Ekkor lehet elvégezni az összeadást: melyik évben mennyi pénzt kell előteremteni. Visszavonhatatlannak tűnő ígéretek hangzottak el a kivételezett öt látványsportág közé be nem került további 16 sportág – 2020-ig folyósítandó – jóval több mint százmilliárdos „vigaszdíjáról”.
Mennyi lesz ennek éves „törlesztési” tétele? A sportszervezetek adósságainak elengedéséről, az egyes sportklubok „megsegélyezéséről” tett bejelentéseket is be kell árazni. Az a kormányfői megjegyzés is forintosításra szorul, hogy a magyar profi labdarúgás nem az üzlet kategóriájában értelmezendő. Netán komoly ráfordításokkal járó állami, önkormányzati feladattá magasztosul? Több százmilliárdos nagyságrendnél járunk. S még szó sem esett iskolai testnevelésről, diáksportról, szabadidősportról.
Tudom, a költségvetésben van egy kis morzsa ezekre. Pár milliárd tornaterem és tanuszoda építésére, néhány százmillió meg működésre, rendezvényekre. Mintha a ráfordítások arányai nem tükröznék azt az állítólag elsődleges célt, hogy a testedzés feltételeinek bővítésével társadalmi méretekben javuljon a gyermekek, a fiatalok, a lakosság egészsége, közérzete, a szabadidő hasznos eltöltésének lehetősége. Olybá tűnik, a sport területén is jobbára olyan fejlesztések, intézkedések történtek, történnek, amelynek eredményeként egy viszonylag szűk kisebbség jár(t) jól az adófizetők pénzéből.
A testedzés megkedveltetéséhez az iskolán át vezet a legegyenesebb út. Persze csak akkor, ha van kellő számú tornaterem, világítással, télálló borítással ellátott sportudvar, amely hétvégeken és a tanítási szünetekben is reggeltől estig nyitva van. Ahol közpénzből biztosított tisztes díjazásért testnevelők, edzők, sportoktatók szervezik, felügyelik a résztvevők számára ingyenes sporttevékenységet. Ez esetben valósulhat meg valóban a mindennapos testnevelés.
Megszűnhetne az az álságos gyakorlat, hogy egy tornateremben egyszerre két-három tanulócsoportnak tartanak foglalkozást, hogy a poros tanteremben táncolást, az iskola körüli loholást, a folyosói ugrabugrát vagy a sportegyesületi edzést is testnevelési órának tudják be. Azt se feledjük, hogy a tanintézetek lakókörnyezetben, jól megközelíthető helyeken létesültek, azaz szabad kapacitásaikat a felnőttek is könnyen igénybe vehetik. Ezúttal sem rejtem véka alá a véleményemet, miszerint most nem a stadionok szaporításának, hanem az iskolai sportlétesítmények tömeges építésének lenne ideje. Erre azonban nem marad(t) és a jövőben sem lesz elegendő pénz.
