Mintha éppen átszakadna az elkeseredés gátja az egészségügyben. Egyre többen csatlakoznak a fekete trikós nővérek mozgalmához, sőt már egész csoportok alakulnak, hogy tiltakozzanak az ápolók munkakörülményei, minden vonatkozásban kiszolgáltatott helyzetük, megmagyarázhatatlanul alacsony jövedelmük miatt. Nem is az elkeseredettség a meglepő, hanem a megmozdulás dinamikája. Azt ugyanis megrendítően régóta lehet tudni, hogy milyen ellentmondások feszítik a magyar egészségügyet, mitől szenved beteg, orvos és ápoló egyaránt.
Ezt a közös sorsot ismerték fel és utasították el két hete a fiatal szakorvosok, amikor közleményükben társadalmi támogatást kértek a hálapénzellenes harcukhoz. Rájöttek ugyanis, hogy amíg küzdelmük csak bérharcnak látszik (mert persze az is, de nem csak az), s így nem élvezi a szakmán kívüliek erőteljes támogatását is, képtelenség eredményt elérni. Ebben a helyzetben viszont úgy érzik, nekik nem marad más, mint a Nyugat, vagy ha nem, ha itt maradnak, akkor a Kelet és a szakmai feudalizmusban való hosszú alávetettség. A fiatal szakorvosok felháborodott kiáltása nem váltott ki különösebb visszhangot, nem úgy, mint az ápolónők fekete ruhás mozgalma, amellyel eredetileg a túlóradíjuk jogtalan visszatartása ellen tiltakoztak.
Lehetséges, hogy most náluk szakad át a gát. Ami nem is lenne annyira meglepő, mint amennyire az egészségügyi kormányzatot váratlanul érheti. Az ágazaton belül is kizsigerelt, alávetett és rosszul fizetett ápolókkal, akik a szó szoros értelmében a mocsokból kaparják ki a betegeket, sokkal könnyebb szolidaritást vállalni, mint azokkal az orvosokkal, akik között az éhbéren tartott röntgenesek mellett ott vannak például a maszekban százfelé rendelő, hálapénzzel kényeztetett nőgyógyászok is.
