Kezdetben úgy tűnt: „őrült” bajkeverők csak kivételesen bukkannak fel az átlagos munkahelyeken. Sokáig a fejlett társadalmak engedékeny légkörében terjedő túlérzékenység számlájára írták a „pszichológiai” esetek növekvő számát.
Ám a tudomány – ha kicsit megkésve is – elkezdte elemezni a jelenséget, amelynek gyökerét a „sötét hármas” baljós elegyeként azonosítatta. (James Oliver: Office Politics – How to thrive in a world of lying, backstabbing and dirty tricks. 2014. Vermilion).
E szerint a munka világa, különös módon, kedvez az átlagember számára problémát jelentő három viselkedési forma – a pszichopátia, a machavellizmus, és a narcisztikusság – terjedésének. A pszichopátiára a paranoia, a mások iránti rosszindulat, az érzelmi hidegség és a hazudozás jellemző. A machiavellizmus lényege a partnerek önző kihasználása, az agresszivitás, illetve mások összeugratása és kihasználása az előrejutás érdekében.
A narcisztikusság, amely csak később – 2002 táján – csatlakozott az előző kettőhöz, a felsőbbrendűségi érzés és uralkodni vágyás keveréke (az átlagember szemében) csillogó személyiségbe „csomagolva”.
A kutatások a hétköznapi tapasztalatainkkal egybehangzóan azt mutatták, hogy az ilyen tulajdonságokkal rendelkezőket nemcsak megtűri a munkahely, azok előre is jutnak. Ennek egyik oka, hogy a XX. század során a gazdaságban és az államigazgatásban a nagy szervezetek váltak meghatározóvá.
Ezek a szervezetek értelemszerűen munkavállalók tömegei előtt nyitottak karrierutakat, és sokan indultak versenybe az előrejutás érdekében. Ebben a vetélkedésben a „sötét hármas” személyiségjegyei – sokak előtt váratlan módon –versenyelőnyt kínálnak. A kiválasztás során ugyanis előnyt élveznek azok, akik vágynak a hatalomra, az érzelmi megfontolásokat háttérbe szorítják, hajlandók a vezetői szereppel összefüggésben másokat elnyomni, és készek a kiválasztók elvárásainak – akár csak tettetően – megfelelni.
A pártokon belüli előrejutás döntően a manipulációs és a koalícióalkotási képességtől – az ún. Machiavelli-intelligenciától – függ.
A „sötét hármas” terjedésében azonban közrejátszott egy másik tényező is. A termelést a XX. század során fokozatosan felváltotta a szolgáltató gazdaság. A termékeket többnyire egy gépezet állítja elő, az egyén feladata a berendezés működtetése, teljesítményét pedig (mennyit termelt milyen minőségben, milyen költséggel) pontosan mutatják a számok.
A szolgáltató gazdaságban viszont a munkavállalók döntően emberekkel foglalkoznak: kollégáikat „kezelik” és fogyasztóikat szolgálják ki. Teljesítményüket pedig alapvetően az önmagunkról sugározott kép befolyásolja. Abban, hogy milyen mértékben tudják elfogadtatni környezetükkel ezt az önképet, a „sötét hármas” versenyelőnyt kínált: a lehengerlő, a meggyőző, az „én mindent jobban tudok”, a sikert kisajátító, míg a kudarcot másokra kenő viselkedés megalapozásával!
Ám amint a gazdaságban egyértelművé vált a „sötét hármas” személyiségjegyeivel rendelkezők baljóslatú, mégis ellenállhatatlan előretörése, hirtelen az is világossá vált: ennek a személyiségnek az igazi terrénuma a politika. Az ok – így utólag visszapillantva – természetes: a politikában ugyanis a siker alapvetően az önmagunkról, illetve az ellenfelekről kialakított képen és annak a támogatókkal való elfogadtatásán múlik.
A pártokon belüli előrejutás így döntően a manipulációs és a koalícióalkotási képességtől – az ún. Machiavelli-intelligenciától – függ. Vagyis a politikában a kiemelkedést alapvetően, még az üzlet világánál is inkább a „sötét hármas” személyiségjegyei alapozzák meg. Ezért tűnik gyakran úgy, hogy a politikában szinte csak az „őrültek” juthatnak előre.
A politikában úgyszólván minden a benyomáson és a meggyőzésen, a koalícióalkotáson és az egyéni érdekek érvényesülését támogató csapat kiépítésén múlik. Míg a multi-level marketing (MLM) a vállalkozások világában pusztán egy a jól alkalmazható módszerek között, addig a politikában a személyes le- és elkötelezettségen alapuló koalícióépítés, önmagunk felépítése és az ellenfelek lejáratása ellenállhatatlanul hatékony eszköz.
A következmény: az új pártok létrejötténél, a régiek megújulásánál, a „régi gárda” lecserélését végrehajtó új vezetői elitek megszerveződésénél szinte ösztönszerűen alkalmazzák ezt a módszert. Végső soron ez az oka, hogy a politikában, a pártok tevékenységében és a politikusok viselkedésében még a gazdaságnál is gyakrabban vagyunk kénytelenek szembesülni a „sötét hármassal”.
Az olvasó életét, családjának sorsát és utódai jövőjét meghatározó politika világa ugyanis – vessen csak egy pillantást az idézett könyv alcímére! – a hazugság, a hátba szúrás és a piszkos trükkök világa. Ez az ok, amely miatt nem hiszek a reményben, hogy egyszer csak kiemelkedik egy karizmatikus személy, aki emellett még tiszta, nyílt, őszinte és kellő önkritikával is rendelkezik.
Rossz hírem van: ilyen ember nincs. Akkor mi van? Van először is sok tízezer barátságos, értelmes és a jövőért tenni szándékozó polgár. Talán a vágyakozás helyett, hogy valahonnan csak előbukkan a megváltó, egyszer hajlandók a maguk kezébe venni saját sorsukat.
A demokratikus politikát ugyanis nem valakik csinálják helyettünk ránk hivatkozva, hanem mi csináljuk részben azokkal, akik hasonlóan látják a világot, részben azokkal, akik másként látják, de hajlandók szóba állni és érdeket egyeztetni velünk. Másodszor adott a lehetőség olyan mozgalmat szervezni, amelynek tagjai nem biodíszletek, hanem aktív résztvevők, akik készek szervezetten, toleránsan, mégis átláthatóan működtetni a mozgalmat vagy egy pártot. Ne mondják már, hogy ez lehetetlen!
