Vagyis azzal önmagában még nincs baj, ha egy kormány úgy dönt: nem piszkolja össze az szja-t szociális elemekkel, adózzanak csak a szegények éppúgy, mint a gazdagok.
Ezzel nem kell egyetérteni, de el kell fogadni mint döntést, hiszen ez az adózás egyik alapvető elvi kérdése: beengedem az adóztatáson kívüli elemeket a rendszerbe, vagy azokat ettől teljesen elkülönítve kezelem. (Az más kérdés, hogy utóbbi esetben nem ártana ezt a külön rendszert is megcsinálni, de ez más tészta.) Viszont attól már nem nagyon lehet eltekinteni, hogy az egykulcsos, egy számjegyű szja-val nem férnek össze a cifraságok. Mint például az adókedvezmény. Mert valójában semmi értelme nincs kilenc százalék adó mellé kedvezményeket adni – illetve abban bízni, hogy ennek érdemi hatása is lesz.
Ha száz egységből adóznom kell 30-at, akkor nagyon fontos eszköz, hogy gyerekszüléssel, hosszú távú megtakarításokkal ezt a 30-at mennyire tudom lecsökkenteni. Ám ugyanez nem túlságosan égető, ha száz egységből csak kilencet kell adóznom.
A nagyon alacsony adókulcsok lényege éppen az, hogy ezt mindenkinek kivétel nélkül be kell fizetnie, viszont az igen jelentős fennmaradó részt szabadon el lehet költeni. A kormánynak el kell döntenie, hogy ezt a modellt választja-e, vagyis kicsiny elvonás mellett teljesen szabad kezet ad, vagy egy másikat, amelyben mutat valamilyen irányt, amely neki tetszik. Ez lehet például gyerekkedvezmény, cafeteria, öngondoskodás.
Ám ezek csak akkor lesznek vonzó megoldások, ha a spórolás érdemi. És ezért semmi értelme nincs annak, hogy megtartsuk a nagyon jelentős családi adókedvezményt, miközben mikroszkopikusra csökkentjük az szja-t.
Nagy dilemma ez: a kormány egyszerre tűzte zászlajára a családi adózást és az egy számjegyű jövedelemadót, ám ezek az elemek két teljesen más modell alapjai. Márpedig bármennyire szeretjük is a teherbírásáért, söröslóval képtelenség nyerni az ügetőn.
