Gázolok sípcsontig levélben a Rózsadombon az Apostol utcán lefele. Mindennap. A levél marad, nem söpörnek. Itt van a fél ország dzsídípíjének az iksz százaléka nekem, ebben az utcában, aztán nem söpörnek. Ki ér arra rá? Avar János, mi?!
Majd jön valami főkertes vagy a közterület vagy az isten tudja melyik hivataltól közmunkás, fölsöpri...
Nem söpörnek, pedig söprögetni jó. Amikor főállású unoka voltam, kifejezetten élveztem. Szolnokon, a Mária utcában óriási fák vannak, rengeteg levél, de söprögetni nemcsak a leveleket kellett, hanem mindig, mindent. Ősszel, tavasszal, nyáron, télen. Csikket, söröskupakot, féldecis dianás üveget, vakolatdarabot, havat, Sportszelet-papírt, de főleg port. Por mindig van. Ez egy poros ország.
Nagyapám, ahogy megjött a munkából, kibontotta a Kőbányait, megivott egy kis pohárral, és már ment is ki az utcára söprögetni. A söprögetésben persze nem maga a söprögetés, a talajon található fragmentumok entrópiájának csökkentése az élvezetes, hanem az utcán levés. A szocializálás, ahogyan újabban mondjuk, angolból visszafordítva katatón leiterjakabként. Támaszkodni a seprűnyélre, nézelődni, beleszívni a Fecskébe, orrot piszkálni, fütyörészni, megfuttatni a kutyát, köszöngetni a szomszédoknak, szóba elegyedni, megint rágyújtani, megbeszélni a meccset, a benzináremelést, hozni egy-egy sört a konyhából, házfalnak dőlni.
Szocializálás. Magyarul: társasági élet. De amúgy jobban hangzik, főleg arra az időre, a hetvenes évekre.
