Figyeltem a győztes, gazdag Magyarországot.
Mit is mondjak, Solymáron meg tudnám húzni magam. Ej, de szép ország az övék, a győzteseké.
Aki ismeri, annak nem kell bemutatni, de aki nem járt ott soha, javaslom, egyszer menjen el. Aztán induljon el a zöld sörényű hegyek közt Hűvösvölgy felé. Más fénytörésben látszik onnét az a kelet-magyarországi nyomor, ahonnan én jövök, és amelynek a budai hegyek közt élő milliárdosok s magukat konzervatívnak hazudott solymári közírók hírét sem ismerik.
Ó, istenem, mennyire demagóg vagyok. Hát persze, hogy az vagyok. A szememnek jobban hiszek, mint az óriásplakátok erdejének. És én a Solymár felől nézett Magyarországon sehol nem láttam a nyíregyházi Gyula bácsit, akinek a nyugdíja hetvenötezer forint, amiből ötvenezret költ számlákra és megélhetésre, a maradék huszonötezerből pedig a kétgyermekes, elvált lányát támogatja.
De miféle megélhetés ez, győztes és gazdag magyarok?
Ti havonta minőségi száraz vörösborra többet szórtok el, mint hetvenötezer forint. Múlt szombaton, a szép budai hegyek közt nem láttam Piroska nénit, aki kisvárosi házát mélyen áron alul adta el, hogy a fia hiteltörlesztésébe beszálljon. Most tehát együtt élnek egy önkormányzati bérlakásban, Piroska néni a kisebbik szobában egyedül, a nagyobbik szobában pedig a fia lakik feleséggel és két kisgyerekkel. Összesen ötvenhat négyzetméteren öten, mert Piroska néni fiának élete nem is életút már, hanem futamidő. Pedig nem annak indult.
Húsz éve ismerem, igyekvő, dolgos ember, 2005-ben ezért vett föl svájcifrank-hitelt. S lám csak, milyen sokra vitte. Hiába, így jár az, akinek a Nemzeti Együttműködés Rendszerében, abban a harácsoló, gazdag, mohó családban nincsen sem rokona, sem ismerőse.
Útközben nem láttam azt a szép, ötvenes asszonyt sem, aki évekig tartó állástalanságába kis híján belebolondult. Diplomás, nyelveket beszélő, okos nő létére munkáért könyörgött Szabolcs megyében, de egyes Nagyon Fontos Személyek ajtaján nem volt hajlandó bekopogni. Ez lett a veszte.
Elterjesztették róla, hogy „büdös komcsi”, márpedig egy ilyen veszett némbernek a győztesek családjában semmi keresnivalója. Londonig menekült innen, ahol állást kapott egy szállítószalag mellett, amikor utoljára beszéltünk, derűsen csengett a hangja, azt mondta, boldog, mert nem egyik napról a másikra él.
Elment innen időben, mert tudta, ha kicsit még marad, akkor a Nagyon Fontos Személyek már nem is pártirodában, hanem légkondícionált, egyénre szabott páholyukban várnák el tőle azt a bizonyos kopogtatást.
Na lám, nem csupán demagóg vagyok hát, hanem irigy és dühös panelproli is. Jó, legyek az. Egy dühös panelproli autózott múlt szombaton Solymár felől Hűvösvölgy felé, és nézte a villák szikrázó ablakát, ahonnét nem nézett rá vissza senki. Senki.
