Hétvégén Bugacon pihentem, s egyik nap kimentem a legelőre, s végre egyedül voltam, nem volt semmi dolgom, csak hallgattam, hogyan zümmög a nyár. Azt a vidéket imádom, holott se hegyek, se tengerek arra, s mégis, mégis: megunhatatlan a sík ott, fűszerszagúak a rétek, és a földre alkonyatkor mintha nem is az este, de a táj szelleme szállna le, egy fátyolos tekintetű, szótlan, sokat látott öregember, aki magas kora dacára tele még életerővel.
Egy kerítésoszlop tövében heveredtem le a fűre, fölöttem egy csapat megrészegült fecske kergetett egy fiatal kabasólymot, nem messze tőlem lovak legelésztek, távolabb pedig magyar szürkéket láttam, a nyomaik még ott virítottak a közelben, de már megszáradtak, s a szürkés lepényekben gombák sarjadtak. Eléggé szép trágyagombák voltak. Ezüstszínű kalapban ágaskodtak, s ámulva néztem őket, lám, milyen elegáns, s végtére is milyen tiszta élet képes születni a belek mezőre pottyant termékében.
A pusztán heverészve volt rá időm, hogy átgondoljak ezt-azt, mert mostanában átgondolós idők járnak rám: isten, haza, család. Nagy vonalakban efféle témák kerültek szóba magammal, s nem állítom ugyan, hogy minden dolgomnak sikerült a végére jutnom, de azért termékeny órákat töltöttem a kerítésoszlop tövében. S egyszerre csak autózúgásra rezzentem föl.