Senki sem akarta...

Se a Nyugat, se Oroszország, se Kijev nem akarta, hogy fegyveres konfliktusig fajuljanak az ukrajnai belső feszültségek. Mégis van már az ENSZ szerint nagyjából háromezer halálos áldozat, s a szám sajnos a tűzszünet közben is növekszik. A Nyugat le akarta választani Ukrajnát Oroszországról, Moszkva ezt megpróbálta megakadályozni, az ukránok meg szerették volna, ha maguk dönthetnek, és közben mindkét fél támogatja őket, mert rászorulnak.

Most ott tartunk, hogy Ukrajna legalább egy generációra összeveszett Oroszországgal, de az elhúzódással fenyegető konfliktus miatt a Nyugathoz sem került közelebb. Az oroszok egyebek mellett a földgázzal zsarolják, a Nyugat egyelőre inkább csak ígérget. A Krím már elveszett, de azt senki sem tudja, hogy az oroszok – lesz, ami lesz, hiszen az árat már úgyis jórészt megfizették – nem akarják-e még a maradék ország egész délkeleti részét elcsatolni.

Oroszország most a nemzetközi légifolyosók lezárásával fenyeget. Remek, akkor mi nem repülünk arra, ők meg, értelemszerűen, nem repülnek erre és Amerika felé sem. (Szijjártó Péter ezentúl ankarai átszállással utazik majd Bakuba, és onnan tovább Moszkvába, ha ott még lesz miről tárgyalni.) Továbbgondolva: az amerikaiak több mint ötvenéves stratégiai célja megakadályozni az orosz–kínai blokk kialakulását, most ez is veszélybe került.

Az oroszok gyermeki félelemmel tekintenek a NATO egyre közeledő támaszpontjaira, most már elég lesz egy közepes gukker, és nézhetik őket naphosszat. Az ukránok télen fázni fognak, jövő nyárra talán éhezni is – jó dolog a szabadság, de nem kapják olcsón. Meddig fogják vajon óhajtani? Európa és Oroszország erősen függ egymástól, mindkét fél súlyos gazdasági visszaeséssel számolhat – és ez még a jobbik eset.

Sokkal egyszerűbb lenne megtalálni azokat, akik lelőtték az MH17-est, és kölcsönösen elismerni: nem ezt akartuk. De ehhez már valószínűleg túl késő.