Jordán Tamás 2002-ben, a második Pécsi Országos Színházi Találkozón elásta a csatabárdot. Erre az eseményre meghívta azokat a színészeket, akik néhány héttel korábban részt vállaltak a választási kampányban. Csodáltam az angyali naivitását, de még inkább a mélyén – nyilván a tudat alatt – meglapuló ördögi álságot, amivel egy színész annyira beleéli magát a szerepébe, hogy azt valóságnak hiszi.
Sokkal régebbi az emlék vagy inkább emlékek sora abból az időből, amikor még a fővárosban találkoztak a vidéki színházak. Előadások alig derengenek már, annál inkább az előcsarnokban csoportosuló, boldogan egymás nyakába boruló művészek képei: egykori osztálytársaké, volt kollégáké, akik évek óta nem látták egymást.
Most, amikor Jordán Tamás, a POSZT kitalálója, létrehozója, évtizeden át volt művészeti irányítója azt mondja, ilyen találkozóra, mint a mostani, nincs szükség, azon tűnődöm, milyenre gondolna. Olyanra, ahol komoly politikai és színházi események történnek, vagy inkább egy egyszerű alkalomra, ahol néhány napot együtt tölthetnek a szakmabeliek. Mindig volt persze mind a kettőből a POSZT-on, de mint tudjuk, minden az arányokon múlik. A komoly szakmai beszélgetéseket tematizáló versenyprogramot eddig is csak félig-meddig lehetett komolyan venni.
Az egyszemélyes válogatás éppen annyira volt esetleges, mint a mostani kétszemélyes. A hivatalos programokon a mikrofon, a jegyzőkönyv amúgy is mindenkit feszélyezett. Kocsmákban, utcai beszélgetéseken alighanem érdekesebb eszmecserék is zajlottak. De akárhogy volt is, az biztos, hogy a színháztörténetet nem a POSZT-on írták. Bár ezt senki nem is várta tőle. De azt sem, ami mégis megtörtént: hogy minden, ami az utóbbi években a színházi világban végbement, a POSZT eredeti szellemével, céljaival éppen szembemegy.
