Pedig semmi felfoghatatlan nincs Rózsa Milán történetében. Minden a lehető legtörvényszerűbben történt. Egy ember, akit fiatal felnőtt korára már meggyűrt ez a társadalom, amiben élünk, felvette a kesztyűt, és mert nekiállni változtatni azon, ami eleve megadatott neki. Kiállt, diákaktivistaként, később egy politikai párt aktivistájaként is, és akaratot nyilvánított, akciózott, figyelmet hívott fel: jelen volt.
Már eleve a szavak kimondásához bátorság kell egy olyan országban, ahol a közoktatás és az állami intézményrendszerek mind arra tanítják az embert, hogy kussoljon, üljön csendben a sarokban. Ahol büntetik mindazokat, akiknek kérdései vannak. Ahol a hatóságok fegyelmeznek és vegzálnak, de az áldozatokon nem segítenek. Ahol egy bántalmazott gyerek tudván tudja, hogy senki nem fogja megmenteni az őt zaklató, agyonverő szüleitől. Ahol a megerőszakoltak sok esetben jobban járnak, ha nem tesznek feljelentést, mert a hatósági elbánás egy pokoljárással egyenlő. Ahol a szegényeket hibáztatják azért, mert rosszul jártak. Ahol már negyven évvel ezelőtt is azt mondták az állampárt által meghurcoltakra, hogy maguknak keresték a bajt.
Rózsa Milán elég bátor volt ahhoz, hogy kiszálljon a megszokott, rendszerszerű kerékvágásból, és a maga szelíd és határozott eszközeivel mások tudtára adja: van itt másféle akarat. Nincs egyedül, aki boldogtalan ezzel a mostani renddel.
Ez a társadalom beleroppan abba, hogy nincs bennünk a szolidaritásnak nyoma se. Mindannyian megszakadunk a magányba, a megértetlenségbe, és mégis, ha valaki felbukkan, és kukorékolni kezd, mi magunk húzzuk vissza. Nagyon nehéz egy államhatalommal konfrontálódni. Az ember hirtelenjében támadások kereszttüzében találja magát, és míg a hatalomnak minden eszköze megvan önmaga megerősítésére, a protagonisták jellemzően egy szál magukban, legfeljebb néhány szolidáris barát gyűrűjében, komolyabb hátország meg biztonság nélkül állnak ott.
Jobbról-balról gyűlnek a kamerák. A kormánypárti sajtó gyűlöl, ez evidens. A nem kormánypárti sajtó javarészt fanyalog, lesajnál, távolságot tart. Ez már nehéz. De nyomban jön a pfujoló kórus is az ember közvetlen környezetéből: rögtön kiderül, hogy az adott cselekedet nem adekvát, nem időszerű, ezt pont nem így kellett volna, különben meg ki delegálta ezt az alakot, ki szavazta meg?
Olyan alapvető együttműködési képességeink hiányoznak, mint hogy érzékeljük mások személyiséghatárait, tiszteletben tartsuk az egyéni döntéseiket, hogy megtanuljuk elfogadni a felajánlott segítséget, és ezzel együtt elfogadni az embert is, akitől kapjuk. Aktivisták, mozgalmárok, civilek: félünk.
Pocsékul érezzük magunkat, méghozzá sokszor. Ha röhögünk, azt többnyire kínunkban. Trenírozzuk magunkat, hogy kibírjuk ezt a nyomást, amit az autokrata magyar kormány ámokfutása és ugyanakkor a globális kapitalizmus hetedik éve tartó válsága, az azzal járó pofátlan és emberellenes megszorításpolitikája is mindannyiunkra mér. Tíz éve azt gondoltuk, hogy a létbizonytalanságba, a szociális háló felszámolásába, az embertelen munkakörülményekbe nem szabad beletörődnünk. Mostanra a kétségbeesés szélén rég túl vagyunk.
Rózsa Milán bátor és autonóm ember volt, aki mert a kétségbeesésével mit kezdeni. Ötletei voltak és tettrekészsége. És depressziója. Ez azonban nem magyarázat. Ez egy magától értetődő következménye ennek a társadalomnak.
Afféle analitikus bonmot, hogy a pszichoterápia egy olyan társadalomban működhetne csak igazán jól, amelyben egyáltalán nincs rá szükség. Ez a társadalom nem ilyen. Ez a társadalom maga idézi elő azokat a strukturális problémákat, amelyeket aztán az egyének saját hatáskörébe utalva magánjellegű ügyként ránk testál: oldjuk meg, ahogy akarjuk a bántalmazásunkból, az elnyomatásunkból fakadó stressz és szorongás gondját. Keressünk szakembert, szedjünk gyógyszert (olcsón adják, attól legalább nyugton maradunk), vagy járjunk terápiára (az meg rengeteg pénzbe kerül), mindenesetre ne zavarjuk a normális, hétköznapi polgári ügymenetet.
Egyéni szociális probléma – a kilencvenes években hallottam először egy játszótéren, ahogy ezt odavágták valakinek, aki a számára kedvezőtlen csoportos helyzet miatt panaszkodott. A lesajnáló visszautasításban rejlő fájdalmas önellentmondás jellemzi az egész rendszerváltás utáni magyar valóságot. Hiszen egy szociális probléma nem lehet egyéni. Az társas probléma. Az éppen jól jártak viszont visszadobják: oldd meg egyénileg.
Rózsa Milánnak a legalapvetőbb joga volt, hogy eldöntse, akar-e élni vagy sem. Ebben a világban azt sem mondhatjuk biztonsággal, hogy rosszul döntött. Nekünk fájdalmas és végtelenül szomorú, hogy így választott. De ez rólunk szól, és nem róla.
Kár azzal takaróznunk, hogy kérhetett volna orvosi segítséget. Kár eltávolítanunk magunktól a félelmünk tárgyát, mert az ő öngyilkossága valójában nem egy gyógyászati malőr, hanem egy mindenütt jelen lévő társadalmi anomália megmutatkozása. Nem figyelünk egymásra, nem támogatjuk, nem segítjük egymást. Nem védjük meg a mieinket. A hatalom gyűlöl minket. Mi pedig gyűlöljük egymást.
Ezzel kell szembenéznünk mindannyiunknak, akik Rózsa Milánhoz hasonlóan felvesszük a kesztyűt. Ez tényleg ennyire nehéz. Nem hitegethetjük magunkat azzal, hogy neki különleges volt a helyzete, hogy az utána jövőknek könnyebb lesz. Őszintének kell lennünk önmagunkhoz.
Ha tényleg egy tisztességesebb országot akarunk, ha komolyan gondoljuk a társadalmi szolidaritást, akkor egymáson kell kezdenünk. Meg kell tanulnunk figyelemmel és főleg nagyon sok irgalommal fordulni másokhoz. Akkor is, ha a helyükben mi magunk máshogy csinálnánk.
A szerző író, aktivista
