Orbán Viktor és az általa vezetett kormány úgynevezett kultúrpolitikájából mindössze két alapvető elem hiányzik: a kultúra és a politika. Elvégre kultúra abból nem születik, hogy a rezsim nem jó ízlésű, de kulturálisan legjobb esetben is nemtörődöm politikai vezetői milliárdokkal tömik a hatalomnak oly kedves Magyar Művészeti Akadémiát (MMA), s az sem nevezhető politikának (azaz a közjó érdekében végzett, felelős cselekvéssorozatnak), hogy a rendszer urai folyamatosan azt üzenik a művészeti élet meghatározó figuráinak: fojtsátok meg egymást egy kanál vízben. Éppen csak azt nem teszik hozzá, hogy még azt is ők szabják meg, mekkora legyen az a kanál, s mennyi legyen benne a víz.
Nem csak az a baj, hogy Magyarországon Orbánék 2010-es hatalomra jutása óta az állami költségvetés összes kulturális kiadása nem éri el a nemzeti össztermék egy (!) százalékát sem. Hiszen – sajnos – korábban sem érte el: 2003-ban az állam a GDP 0,86 százalékát fordította a kultúrára, s aztán egyre kevesebbet, a válság mélypontján, 2009-ben erre az ágazatra már csak a GDP 0,69 százaléka jutott. A 2010-es kormányváltás óta ez a mutató már 0,68 és 0,94 százalék között mozog (a számok a kulturális tőkébe történő beruházások változását mutatják), csakhogy időközben a nemzeti együttműködés rendszere megszülte az alaptörvényét, s azzal a Magyar Művészeti Akadémiáját.
A kulturális élet tagjai azonnal igazodtak az új erőhöz. Jóban vannak Fekete Györggyel, az MMA elnökével, mert most vele kell jóban lenni. Sokan megvetően köpnek a rezsim házi akadémiájára meg az egész fideszes vircsaftra, de habozás nélkül belépnek az MMA-ba, amikor meghívják őket – persze a pénzért, mi másért. Másként nem tudnának megélni a piacról. Így lett a kulturális büdzsé nyertese nem a kultúra, hanem az MMA, végső soron pedig a hatalom.
