A szikrázó napfény ellenére az éppen aktuális válság felhői borultak az országra azon a téli napon, amikor Z. a kongresszusi csarnok főbejárata felé tartott. Felelőssége és fontossága tudatában gyülekezett már az értelmiség színe-java. A Vezető új programot hirdet, hogy aztán a támogatók jóváhagyását elnyerve elinduljon megküzdeni a minden korábbinál nagyobb krízissel.
Nem volt világos, miért kapott meghívást ide Z., mert legutóbb akkor találkozott a Vezetővel, amikor ő évekkel korábban szóvá tette a véleményformálók meg nem értését akkori új politikája iránt. Saját és mások idejét nem kímélve kérette magához az elemzőket, hosszan idézte és analizálta kritikus mondataikat. Ehhez képest volt váratlan a mai meghívás, ami annak ellenére is legyezgette Z. hiúságát, hogy látta: több százra rúg a kiválasztottak száma.
A teremben ültetés nem volt, szabad hely se sok. Z. illedelmesen megkérdezte, elfoglalhatja-e az üres széket a színházigazgató és az ország egyik leghíresebb színésze mellett, akik makulátlan eleganciájuk álcájában évtizedek összeszokottságával tettek megjegyzéseket a nagyteremnyi társaság tagjaira. Z. eleinte csak óvatosan hallgatózott, de amikor a neves oboaművész érkezését a színész azzal kommentálta, hogy „Nahát, milyen fárasztó lehet már kora reggel oboázni”, akkor nem fogta vissza a nevetést. A színházigazgató és a színész jó néven vették fellépésük sikerét, cserébe megdicsérték Z. karóráját.
