A gyermekvédelmi törvény nagy erénye a korábbiakhoz képest a szolgáltatási elem megjelenése. Előtte valódi szolgáltatások nem történtek. A hatóság figyelmeztette a családot a hiányosságok pótlására, és előírt néhány kötelezettséget, de azok teljesítéséhez segítséget nem adott.
A szociális munka 1985 utáni megjelenése lehetővé tette, hogy képzett szakemberek nyújtsanak segítséget a gyermekneveléshez. Mit jelent ez? A bajban levő család mellé állt egy szociális munkás, aki a család életviteléhez, szükségleteihez igazodó szolgáltatásokat biztosít, segíti az érdekérvényesítésüket mindaddig, amíg a probléma meg nem oldódott.
Ennek a segítő kapcsolatnak a lényege a bizalom, a segített feltétel nélküli elfogadása, az ő értékei, normái szerinti változások elősegítése. A folyamat szigorú etikai szabályok mentén zajlik, amelynek alapvető célja az érintett család életében kedvező változások elérése. Ennek velejárója, hogy a család „beengedi” a magánszférájába a segítőt, aki megismeri annak működésmódját, szokásaikat, kultúrájukat, értékeiket, anyagi helyzetüket, háztartásvezetésüket, gyermeknevelésüket.
Ez erős kétoldalú kapcsolat, amely nagyon sok intenzív együttlétet igényel. A tényleges változás eléréséhez több száz órára van szükség. A szociális munkás a változások eléréséhez sokféle eszközt vesz igénybe. Nélkülözhetetlenek az anyagi típusú juttatások, a különféle szakellátások (pszichológus, jogász, addiktológus, gyermekorvos, védőnő stb.) és a gyermekintézmények együttműködése.
Szükség esetén javasolja bölcsőde, óvoda, átmeneti otthon igénybevételét, de eljár a hatóságoknál, pénzintézeteknél is a családok érdekében is. Az emberek megszerették ezt a szolgáltatást, és egyre többen vették igénybe. Ebben a tendenciában változás akkor történt, amikor a szegényedési folyamat eljutott arra a szintre, hogy nagyon sok család az alapvető létfeltételeket sem tudta biztosítani, és kialakult egy masszívan a szegénykultúra értékei szerint élő társadalmi csoport.
Ebben az élethelyzetben prioritást kap az alapvető létszükségletek kielégítése, ez köti le a családok valamennyi energiáját, és nem jut másra erő. Ekkor a szociális munkásnak az a dolga, hogy ezen szükséglet kielégítését segítse elő. Ehhez viszont eszközök kellenek, amelyek jórészt elfogytak. Kell valamilyen lakhatás és munkahely a minimális létfeltételek megteremtéséhez.
A munkanélküli-ellátás és a segélyek együttesen sem fedezik a megélhetés költségeit. Ebben az esetben kellene a társadalomnak beavatkoznia. Hogy a munkabérből fenn lehessen tartani egy lakásbérletet, illetve a munkahely elvesztése esetén ne vesszen el a lakhatás is. Mára csaknem megoldhatatlan problémává vált ez is, az is. És akkor még nem szóltunk azokról az egyre nagyobb számban megjelenő szülőkről, akik egyedül nevelik két-három gyermeküket albérletben, vagy éppen elvesztették lakhatásukat.
Ezeknek az élethelyzeteknek a megoldása meghaladja a szociális munkások kompetenciáját. Ráadásul az intézmények is szűkösen állnak rendelkezésre. Pl. a lakhatási gondok időszakos áthidalására hivatott családok átmeneti otthonából kevés van, és ott is csak másfél évig lehet egy-egy család. (Pedig olcsóbb, mint a gyermeket állami gondoskodásba venni.) Sok helyen a bölcsőde is elérhetetlen.
Sokszor áll elő olyan helyzet, hogy a család segítséget kér a gyermekjóléti szolgálattól, az nem tud segíteni, viszont – látva a gyermek veszélyeztetettségét – hatósági intézkedést kezdeményez a család ellen. Így a történet körbeér, visszajutunk a gyermekvédelmi törvény előtti helyzethez.
A legenyhébb hatósági intézkedés, amikor a gyermeket „védelembe veszik”. Ekkor kötelezettséget írnak elő a szülők részére például a lakhatás és a gyereknevelés feltételeivel kapcsolatban. Arra viszont általában nem kapnak választ a szülők, hogy miként teljesíthetnék ezeket a feltételeket. A védelembe vétel fogalma azt sugallná, hogy most majd kapnak olyan juttatásokat, amelyek kisegítik őket a bajból. Például bérlakást, albérleti támogatást. De erről szó sincs. Mit kapnak? Fenyegetést, ha nem teljesítik az előírtakat, elveszik a gyermeket a családtól.
Ettől a ponttól vált „ellenséggé” a gyermekjóléti szolgálat, melyet mára jószerével csak azok keresnek fel, akiket erre köteleznek. Gyakran halljuk a bajban lévőktől, hogy félnek segítséget kérni. Amire szükségük volna, abban úgysem tudnak segíteni, viszont könnyen elveszik a gyermeküket. E helyzet kialakulásáért a szociális munkások nem tehetők felelőssé, ők is a helyzet áldozatai. A gyermeket biztonságba kell helyezni, ez a kötelességük.Ha ezt a saját családjuk körében nem tudják – és többnyire nem tudják – elérni, akkor ki kell emelni onnan őket.
A helyzet ellentmondása, hogy a gyermekvédelmi törvény szerint anyagi okból nem lehet gyermeket kiemelni a családjából. Az esetek többségében mégis ez történik. A szegénykultúrában élő gyermekek számára a felemelkedés csaknem lehetetlen, tovább „örökítik” a hátrányos helyzetüket.
A perifériára sodródott családok ma büntetésként élik át azt a szolgáltatást, amely a segítésükre lenne hivatott. Ez a helyzet elfogadhatatlan. A védelembe vételt olyan tartalommal kell megtölteni, amely valós megoldást kínál a családok problémáira. Ehhez szükség van eszközökre, több szociális munkásra és a különböző élethelyzetekhez igazodó megoldási módokra. Ne büntessük a segítségre szorulókat, és ennek szellemében változtassuk meg a jogszabályokat.
A szerző a Magyar Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálatok Országos Egyesületének elnöke
*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
