Ólmos fáradtság vesz erőt rajtunk. Miért velünk történik meg? Meghalunk? Fájni fog? Önvád tör fel. Nyugodt életet kellett volna élni, egyenes háttal a padban, kezek hátul összekulcsolva, sohasem kellett volna inni, nem annyit és nem olyant, és dohányozni sem. Szenvedélyek és a stressz. És hiába az absztinencia, a szájüreg emlékezik. A lezúduló szeszre, a hátrafelé, a tüdő belsejét kitöltő, majd visszahömpölygő füstre. A stressz előzményeire is. Amikor felálltál és hallgatás helyett beszélni kezdtél, bátran, lenézően és sértően, érezted magad is. És megváltó tervezeteket is írtál, de mennyit. Az agy mindent megjegyez, alkalmanként két strigulát húz a maga írótáblájára.
Az egyikkel engedélyezi az egyre pocsékabb utóhatásokkal járó kajla örömet, a mégoly felesleges munka és a tett örömét. A másik vonással valami számonkérőszéki, megtorlási kérelemhez gyűjt adatot, most már tudod, mihez. Könnyebb sorsunk attól sem lesz, ha tudjuk, hogy a kór oka lehet a szennyezett levegő, a víz, a pocsék élelmiszer, vagy éppen az atom, ahogy a károkozás forrását nagyanyám annak idején megfogalmazta.
Belédnyúlnak, lefényképeznek mindenféle csodagéppel, kisebb darabokat kicsípnek belőled. A kezelési protokoll műtétből, kemoterápiából és sugarazásból állhat. A műtétet megúszhatod, a radiokemoterápiát nem. A doktor annak idején egyszerűen magyarázott: a kemoterápiával megjelöljük a rákos sejtet, így a sugárzás könnyebben talál rájuk, ezt értettem.
Legyints rá, hogy környezetedben páran máris temetnek, nem mernek találkozni veled, elkerülnek. A baj alkalmat ad nekik arra, hogy a maguk szörnyű haldoklási történeteit elmeséljék. Nincs kibúvó, hallgasd meg őket, hiszen terápiát nyújtasz nekik, mert miközben sorolják a bőrön, az agyban, a hasban és a szájban előbukkanó ördögi alakzatokat, szűkölnek: édes istenem, én nem, ugye, csak mások, én nem.
Az út egy szakaszát máris megtetted. A tagolatlan félelem múltával serény hétköznapok várnak rád, az első rettenet utóíze mégis megmarad, emlékezni fogsz rá. A dolgok lassan megmozdulnak, a fakó színű világ színesedik. A sokk hatására megváltozik saját bolygód forgásiránya, a dolgokat máshogyan érzékeled. Sokan összefognak érted, az interneten és másutt, izzik a hírcsere, törődnek veled, imádkoznak a gyógyulásodért. Légy boldog, meghatott, ha ilyesmi történik veled. Ezt most te kapod, később, lásd soraimat, majd adod is. A legtöbben ezt teszik, ezt tennék, legfeljebb gyerekkorban másként szocializálódtak. Lassan felismered, hogy már másként vagy tagja a közösségnek, mint eddig. A kezelések alatt, amikor majd a fájdalom erősödik, táplálékot alig tudsz magadhoz venni, a nyugodt pillanatokat kifejezhetetlen lebegés uralja. A sugárzás utolsó harmadában fellépő lelki súlynélküliség közelebb visz a nirvánának nevezett tiszta állapot felfogásához.
Többen ekkor találkoznak a Mindenhatóval. Arca barátságos, befogadó, s bár nem mindenki gondolja így, te így érzed majd. Korábban azt hallottam egy filozófustól, hogy a Mindenhatóhoz legfeljebb alkalmazkodni lehet, de ne tekintsünk rá, mint együttműködő partnerre. Ne várjunk viszonzást a jótettért, imádságért, nincs hitet megmenekülésre váltó tranzakció, ne számítsunk arra, hogy Jézus megfeszítése a mi sorsbéli csekkfüzetünkben is érvényes bejegyzés. Ne gondoljunk olyant, hogy Auschwitz után nincs isten, mert van, éspedig szilárdan minden dolgok felett és helyett. Valahogy így. Ám neked nem kell ilyesmivel törődni. Annyi verset mondtál, hogy most, amikor a semmi ágán ülsz, felfogod az áramlást.
Könnyebben megérted, miről beszélek, ha egyszer a kezelés után, a neonfényes kezelőteremből felsétálsz az udvarra, ahol süt a nap, illatok úsznak a levegőben, betegtársaid vánszorognak lassan az úton, a bokrok között, mégis meghitten érzékeled mindezt, és elönt a boldogság.
Hosszú időt töltünk várakozással a folyosókon, a kórtermekben, közben az idő érzékelése megváltozik. Szerencsés ember vagy, sok verset tudsz, mondj magadban párat. Ha lassan mondod, egy kezelés a sugárterápián a Hazám vers fele hossza. A hetedik szimfónia második tétele, nem egészen végig. Vagy lassan mondva háromszor Dávid 23. zsoltára, Az úr az én pásztorom. Tíz perc, talán kicsit több. Ha a mágneses rezonanciával működő, pokoli csőben készítik a felvételt, ahhoz már huszonöt percnyi zene vagy vers kell. Függetlenítsd magad a gépektől, saját testedtől, a nyomorult állapottól, amikor műanyag maszkkal csavarozzák a fejed a vizsgáló asztalhoz. Mindez nem érdekes. Arra emlékezz inkább, milyen hangsúllyal mondtad tegnap a verset. Idézd meg szüleidet, beszélgess velük.
Nekem a sugarazás alatt az ének-zeneiben megtanult dalok jöttek elő. Pár hét után már nem érzékeltem a maszkot. A gép beállítása után az asszisztensek kimentek a szobából, én egyedül maradtam a fejem felett mozgó karokkal, sugárzó tányérokkal. Ekkor az agyamban magától felcsendült az ének. Tudod, nekünk már az iskola első évében megtanították, hogy van ilyen memória, fejben is halljuk a zenét, Beethoven a klasszikus példa. Zenére tehát számítottam, aztán egy alkalommal megszólalt az apám is.
