A magyar külpolitikáról az elmúlt hetekben több újságcikk jelent meg a nyomtatott és az online sajtóban, mint 2010 óta összesen. A nyilvánosságnak a téma iránt hosszú ideje mutatott érdektelensége az egyik oka a külpolitika jelenlegi válságának, ezért is törekszik most a téma többszörös erővel a címoldalakra. Pedig korábban sem volt titok, hogy Magyarország földrajzi, történelmi adottságai, a jelenlegi regionális és európai helyzet miatt rendkívül kiszolgáltatott a nemzetközi fejleményeknek.
A külpolitika a pártoknak is régóta mostohagyereke. Első vonalbeli politikusaik érdemben nem foglalkoznak vele, elvesztegetett időnek tartják: mandátumszerzésre nem használható, a kampányban érdektelen, problémái a választóknak nehezen közvetíthetők. Ennek az általános közömbösségnek a következménye a többi között, hogy mostanra a külpolitika formálásának szakmai fórumai, szinte a teljes intézményrendszere megszűnt vagy kiüresedett.
A külpolitikai dilettantizmus számos jele (a „non paper” mint fecni), a Külügyminisztériumban zajló folyamatos, a hozzá nem értést fokozó személycserék, a 75 százalékban újból váltás alatt lévő nagyköveti kar, a megszűnt külügyi intézet, mindez a válságnak csak felületi jele. A végzetes folyamatot az új külügyminiszter – politikai oldalaktól függetlenül szinte egyöntetűen elutasított – kinevezése szimbolikus végpontként jeleníti meg: immár nincs szükség külügyminiszterre. Ezt tükrözi az is, hogy a magyar külpolitika kulcsterülete, az uniós politika a Miniszterelnökséghez kerül.
