A konzervatizmust természete, a hagyomány iránti tisztelettudó beállítottsága, a racionalisztikus elmélet iránti kritikai szkepszise által indokolt művelődéstörténeti habitusa függővé teszi a tárgyi műveltségtől. Szekfű Gyula életművét úgy is összefoglalhatnók, hogy megpróbálta rávenni közönségét: olvasson Széchenyit és Kemény Zsigmondot. Teljes kudarc. A reformkor nagyjainak könyvei ma se nagyon kaphatók, a reformkor gazdag és bonyolult története közismeretlennek tekinthető, még Kossuth gyönyörű és zseniális, ám viszonylag könnyen érthető írásai se kellenek senkinek. A rendszerváltás utáni rövid liberális korszakban volt, aki megpróbálta rákapatni a publikumot Eötvös József esszéire. Mindhiába.
A konzervatívnak ócsárolt korszellem egyik magyarországi megtestesítője Schmidt Mária. Ahogy mondani szokás, „színes egyéniség", aki egyszerre értelmiségi, funkcionárius és nagytőkés, valamint „közéleti személyiség". Annak ellenére, hogy a maga módján érdeklődik a történettudományi kutatások iránt, és láthatólag időt szokott szakítani – számtalan bokros teendője közepette – történeti szakmunkák tanulmányozására, minden ízében idegen a magyar hagyományoktól, és általában a hagyománytól.
Ami őt a kormánypárti jobboldal/szélsőjobboldal egyik reprezentánsává teszi, az nem holmi áhítatos és szeretetteljes odafordulás valaminő nemesebb múlthoz, hanem csak a mélységes utálat azok iránt, akiket „haladó értelmiségieknek" vél.
Egyik ihletője ő annak a kormánypárti „oldalon" meggyökeresedett meggyőződésnek, amely szerint a baloldali és liberális értelmiség – csupa elátkozott és kiközösített földönfutó – valaminő okkult módon mégis uralkodik a magyar kedélyeken, és még mindig meghatározza „a kulturált középosztály" vélekedéseit, világszemléletét és hangulatát. (Ez távolról sincs így.) Ezért a lankadatlan düh, a föltételezett tekintélyek trónfosztására tett számtalan javaslat – és főleg a szilárd hit abban, hogy a kormányzati és médiahatalommal megtámogatott, pénzben fürdő jobboldali világnézet valamiképpen lázadó eretnekség.
Olyan eretnekség, amely mellett síkraszállni erkölcsi bátorságot, sőt: valóságos nonkonformizmust igényel.
Ez ugyan a valóságos helyzet lázálmos félreismerése, de nyilvánvaló, hogy Schmidt Mária komolyan hisz benne.
Schmidt Mária a jelenlegi kormányrendszer állami ideológiájának igaz és hazug közhelyeit egyaránt szentségtörő és képromboló szenvedéllyel hirdeti. (Amint erre Ignotus Pál az 1930-as években fölhívta a figyelmet, ez akkortájt elterjedt attitűd volt a magyar jobboldalon – hajdan volt némi csekély indokoltsága, amely mára megszűnt.) Ezt én nem tartom nevetségesnek, bár nem tagadható, hogy némileg paradox.
Maga Schmidt Mária a németországi kereszténydemokrácia elleni legutóbbi filippikájában ezt így foglalta össze: „...a hazai baloldali véleményformáló elit totális háborút visel a magyar kultúra ellen. Fikakultúrájukban a munka ciki, a lojalitás értéktelen, és csak a celebek léteznek, ráadásul szerintük mindenki fasiszta, csak ők helikopter."
Figyelemre méltó szavak.
S meglehetősen különösen hangzanak olyasvalakinek az ajkáról, aki még soha nem ejtett ki a magyar kultúra egyetlen eleméről se egyetlen helyeslő, méltányló, hódolatos szót. (Hacsak a máskülönben valódi konzervatív Kertész Imréről nem, akinek a szimbolikus – és nem teljesen értelmetlen – „átterelése" a jobboldalra a terrorigazgató meghitt mániái közé tartozik.) Mi több, ez a szöveg az Index és a 444 gonzó stílusának ügyetlen utánzata-paródiája, mert Schmidt még mérgében is föltételezi, hogy csak az a menő, ami „balliberális".
Ugyan kit vagy mit kedvel vagy respektál Schmidt Mária? Terjedelmes szónoki életművében erre semminő utalást nem lelünk.
Az egyik lap beszámolója szerint Schmidt Mária még azt is állította – amellett, hogy a mai Németország amolyan „migránssimogató" Negyedik Birodalom, hiszen tudhatjuk, hogy már a Harmadik Birodalomnak is szilárd alapelve volt az antirasszizmus, a multikulturalizmus és a keleti menekültek megsegítése –, hogy „...a Szovjetunió megszűnésével a győztes Nyugat ideológiai expanzióba kezdett, és megy mindenhová a kokakóla, a mekdonáldsz meg Halivúd". Ez viszont meghatóan emlékeztet Schmidt Mária fiatalkorára: így írt a Magyar Ifjúság és a Komszomolszkaja Pravda az 1970-es évek elején. (Amúgy pedig nem ez a divat, hanem a wok thai, a merlot, a szűretlen gabonasörök, a román művészfilmek és a budapesti Picasso-kiállítás.)
A magyarországi liberális sajtó egy részének kritikátlan Merkel-kultusza – meg a gazdag, nyugodt és viszonylag toleráns Németország iránti, a mai világban nem érthetetlen rokonszenv – elég ahhoz, hogy Schmidt Mária ilynemű mezzoszoprán rágalomáriákat adjon elő a polgári közönség füle hallatára. Igaz ugyan, hogy a különféle, többé-kevésbé tekintélyelvű magyarországi rezsimek idején is sokáig megvolt, megmaradt a „baloldali", azaz demokratikus és egalitárius szellemi hegemónia – ez ma nincs így, mert az ellenzéki értelmiség körében domináns piaci liberalizmus kifejezetten jobboldali áramlat –, ámde szinte mindig hatalmon kívüli helyzetben. (A nálunk újra hevesen gyűlölt, „68-as" új baloldalt üldözték a szovjet típusú rendszerekben, így a Magyar Népköztársaságban is.)
Ez mindig kiváltott némi hisztériát, amelyre Ady Endre esete a legjobb történelmi példa. Ady volt az első modern (jobboldali) magyarországi gyűlöletkampány, propagandahajsza céltáblája.
Bár tagadhatatlan, hogy a modern konzervatizmus a fölvilágosodásra és a francia forradalomra való visszahatásként született, ám a merőben reakciós de Bonald és de Maistre nem volt konzervatív: konzervatív Burke volt és Tocqueville, a konzervatív reform, a „fontolva haladás" emberei.
Schmidt Mária se konzervatív, hanem a szó eredeti értelmében reakciós. Nem tisztán jobboldali, hanem antiliberális és antibaloldali.
Nem inspirálja semmi pozitívum, csak a liberális és a baloldali (a kettő nem ugyanaz) értelmiség iránti epés antipátia. Még amikor lépéseket tett a fasizálódott múlt bizonyos aspektusainak a részleges rehabilitálására, akkor se vezette a Horthy-rendszer iránti tisztelet, csak az antifasisztákkal szembeni ingerültség.
A mai magyarországi jobboldal nagyjából ezt gondolja: „Jó-jó, hát csomó zsidó elpusztult a második világháború alatt. Mások is odavesztek. Mind meghalunk. Minek ez a sok siránkozás és vádaskodás?" Schmidt Mária nem ezt érzi. Őt idegesíti, irritálja a humanista-antifasiszta konszenzus a Vatikántól a trockista IV. Internacionáléig. Ő nem az antiszemiták antiszemitája. Ő a filoszemiták antiszemitája. Mindennek a lelki rugóiról nem tudok semmit, s ha tudnék, se tartoznának rám.
Schmidt Mária a mai Magyarországon fontos ember. Annál inkább, mert elkötelezettsége önkéntes. Ő nem szorul rá az állami apanázsra, mindezt a kormányzati hierarchián kívül is megtehetné, hivatalos szerepvállalása szabad döntés következménye. Nem beszél hivatalnokként. Ennek ellenére esete nem volna lényeges, ha nem lenne annyira jellemző.
A jobboldali nihilizmus, amelynek ő az egyik legtehetségesebb és legértelmesebb képviselője, pontosan azt teszi, amivel ellenfeleit vádolja rosszkedvében: mindenre nemet mond vakon, amivel – megokoltan vagy se – a szemben állókat gyanúsítja. (Persze az ellenzékben is vannak olyanok bőven, akik mindent szeretnek, amit Orbán Viktor miniszterelnök gyűlöl, világnézetük szolgaian Orbán-centrikus, csak negatívan.) A konzervatívok – éppen azért, mert nem fanatikusok és dogmatikusok, hanem szkeptikusok – tudnak és szoktak lassan alkalmazkodni: ma már nem ellenzik például az etnikumok, társadalmi nemek és szexuális orientációk közötti egyenjogúságot; a rasszizmus, az antifeminizmus és a homofóbia nem tartozik a mai európai konzervatizmus témái közé. Ebben közeledés történt a világnézeti áramlatok között, ha nem is mindig őszinte. (Angela Merkel ilyen európai konzervatív – akit mindez azért nem feszélyezett a görög baloldali kísérlet elleni brutális és katasztrofális föllépésben.)
Ám a nihilista reakciósság épp e tartalmatlan gyűlölködés következtében sodródik a radikális szélsőjobboldal indulatformái és világnézeti modora felé. És ez a modor nem éppen úrias. Nem éppen választékos. Nem éppen hagyománytisztelő. Sőt.
Nem tudjuk, Schmidt Mária vajon jól fogja-e magát érezni a kontinens csömörletes dekadenciája, barbárosodása, posztfasiszta közönségessége légkörében, hiszen pozitív nézeteiről, az emberiség boldogabb jövője iránt táplált reményeiről nem bírunk tudomással. „Fulladjon meg Ady Endre, lehetőleg máma még" – a magyar nihilista jobboldal tradicionális csatakiáltása bizonnyal megdobogtatja a szívét. (A név persze behelyettesíthető másokéval, akiket még jobban esik gyűlölni.)
Ami viszont mindannyiunkra tartozik: ezek az emberek vezetik hazánkat.
