Ez a nyelv a magyar politikai irodalomban nem előzmény nélküli. A Horthy-korszak szélsőjobboldali ideológusai ezen a nyelven beszéltek a nemzetárulásban elmarasztalt baloldalról, a szabadkőművesekről, a kozmopolita liberálisokról, köztük is különösen a zsidókról. A hagyomány – némi változtatással – az ötvenes évekre is átöröklődött. Akkoriban a kurzus ideológiájával szemben álló „egyeseket” és „ugyanazokat” az imperialisták zsoldosaiként emlegették, rendszerint szintén név nélkül, hiszen úgyis mindenki tudta, hogy éppen kire ad a párt kilövési engedélyt, a többi pedig hadd rettegjen, hátha rosszul tudja.
De van más oka is annak, hogy az emlékmű ellenzőinek széles táborából a szerző nehezen választhatott volna valóságos – néven nevezett – személyeket. Igaz, megnevezhette volna Jelenits István piarista szerzetest, vagy az istenhitéről a sajtóban is beszámoló Dávid Katalin művészettörténészt, de akkor mit kezdett volna azzal az állításával, hogy az emlékmű minden ellenzője „ ateista elkötelezettségű”? Megnevezhette volna a Kádár-korszakban ’56-os tetteiért halálra ítélt Mécs Imrét, vagy az ugyanekkor internált Ungváry Rudolfot, de akkor mit kezdett volna azzal az állításával, hogy ezek „ugyanazok”, mint akik a kommunista diktatúra „történelemszemléletét kidolgozták, képviselték”?
Megnevezhette volna az 1969-es születésű Ungváry Krisztiánt, de akkor mit kezdett volna azzal az állításával, hogy a tiltakozók „szépkorúak”, akik „végérvényesen bezárták magukat a ’68-as gondolati és értékvilágba” és nem értik „a XXI. század kihívásait”. Vagy megnevezhette volna az emlékmű ellen többször, világosan nyilatkozó Gerő Andrást, de akkor mit kezdett volna azzal az állításával, hogy a tiltakozók az önálló vélemény nélküli, „csordaszellemben edződött” elit tagjai?
Vagy megnevezhette volna Romsics Ignácot és az MTA történettudományi osztályának többi tagját, akik egyöntetűen problematikusnak látják a szobortervet, mert – amint az akadémikusok mondják – a terv „alábecsülni látszik a Horthy-rendszer Holokauszttal kapcsolatos felelősségét”. De akkor a szerző mit kezdett volna azzal az állításával, hogy a tiltakozók mindig „az aktuálisan erősebbnek tűnők” igazságát képviselik?
Valójában a szerzőnek nem hiányoznak a vitapartnerek. Ő nem is kíván vitatkozni. Az emlékműről szóló vitát „áldatlannak” és „meddőnek” mondja. Arra viszont, hogy miért is lenne meddő ez a vita, nem tér ki. Mert akkor azt is el kellene mondania, hogy a hatóság soha, egyetlen napig nem tartotta megvitathatónak az emlékmű tervét: a látványtervet és a hivatalos szöveges leírást minden nyilvános előzmény vagy előzetes vita nélkül jelentették be. Azt, hogy az emlékmű nyilvánosságra jutott terve kész tény, maga a kormányfő is megerősítette, amikor egyik levelében rejtélyesen úgy fogalmazott, hogy az emlékmű vonatkozásában „nincs mozgástere”. Hogy értsük ezt? Ki az, vagy kik azok, akik korlátozzák a kormányfő mozgásterét?
Akárhogy is, vitáról soha nem volt szó. A szerző szerint erre nincs is szükség, a megszállási emlékművel semmi baj nincsen. A szobrot ő a „megbékélés” emlékművének látja. De vajon ki békül meg kivel? És egyáltalán, a megbékélés gondolata mikor, kiben és miért merült fel?
Hiszen egészen 2014 januárjáig – éppen az emlékmű tervének publikálásáig – a holokauszt évfordulójára emlékező közösség és a hatóságok között egyáltalán nem volt szokatlanul kirívó, nagy békétlenség. De bármit jelentsen is a „megbékélés”, vajon e „békés” szándékot hogyan szolgálhatja egy kétes esztétikai értékű szobor, amelyet titokban terveznek el, és bárminemű szakmai vagy társadalmi vita nélkül építenek fel? És hogyan szolgálhatja ezt a hivatalos műleírás, amely szerint Magyarország a német megszállás idején Gábriel arkangyalhoz foghatóan ártatlan volt?
A szerző a néhai Ránki György történészt és Komoly Ottó cionista vezetőt idézve érvel amellett, hogy az emlékművel minden rendben van, hiszen mindketten úgy látták, hogy a zsidók deportálására a német megszállás nélkül nem került volna sor. Ez igaz, az emlékmű ellenzői sem mondanak mást. Csakhogy a tiltakozók – a jól ismert történelmi tényekre hivatkozva – azt állítják, hogy a német megszállás a deportálásoknak csupán szükséges, de nem elégséges feltétele volt.
A magyar hatóságok együttműködése nélkül a megszálló németek nem tudták volna gyilkos szándékaikat megvalósítani: a zsidók összeírását, gettósítását, kifosztását és vonatra szállítását nem a németek, hanem magyarok végezték el. Ránki valóban úgy vélte, hogy a holokausztért a „fő felelősséget” a németek viselik. De azt is fontosnak tartotta kimondani, hogy Magyarországnak is kritikusan és önkritikusan kell szembenéznie mindazzal, ami a felelősségből rá hárul. Aligha képzelhető el, hogy éppen Ránki, aki mindig árnyaltan igyekezett a történelemről fogalmazni, helyeselné az angyalos-sasos emlékmű tervét.
A szerző viszont nem most először vállalkozott rá, hogy nyelvpolitikai zsonglőrködéssel és inszinuációkkal hiteltelenítse mindazokat, akik – Ránkihoz hasonlóan – Horthyt és a magyar hatóságokat is felelősnek tekintik a deportálásokban. Képtelen vádaskodás, hogy mindazok, akik Horthy, illetve a magyar hatóságok szerepét bírálják, egyúttal a „magyarokat” tartanák az „igazi és egyedüli bűnösnek”. Abszurd állítás, hogy a bírálók a németek szerepét a zsidók meggyilkolásában „alárendeltnek” állítanák be. Erről szó sincs.
Inkább arról van szó, hogy a szerző maga viaskodik saját korábbi – 1993-as – álláspontjával, amely szerint Horthy felelősségének kérdése voltaképpen nem is vethető fel, mert – a szerző akkori állítása szerint – Horthy még 1944 tavaszán sem tudott semmit a nácik zsidópolitikájáról. Ezen értelmezés szerint Horthy még 1944 tavaszán is úgy tudta, hogy a németek csak dolgozni viszik el a zsidókat – családjukkal együtt… Ezen értelmezés szerint Horthy később, júliusban a deportálásokat azért állította le, mert csak ekkor értesült arról, hogy miről is van szó valójában – azután, hogy saját menye a kezébe adta az Auschwitzi Jegyzőkönyveket.
Nem így volt. Dokumentálható, hogy Horthy 1943 tavaszától fogva tudott arról, hogy mit tesznek a németek a deportált zsidókkal. Bármilyen katasztrofálisan döntött is Horthy a német megszállást követően, amikor nevét adta zsidók deportálásához, azt tulajdonképpen inkább érdeméül kell betudnunk, hogy korábban, a megszállás pillanatáig – éppen mivel tudta, mit tesznek a németek a zsidókkal – nem adta német kézre a magyar zsidóságot.
Levéltár őrzi Horthy azon levelének fogalmazványát, amelyet 1943. május 7-én, csaknem egy évvel a német megszállás előtt intézett Hitlerhez. Ebben Horthy – Hitlerrel pár héttel korábban történt találkozására visszautalva – ezt írta: „Excellenciád további szemrehányása volt, hogy a kormány a zsidók kiirtásának keresztülvitelében nem járt el ugyanolyan mélyrehatóan, mint az Németországban történt…”. Nem áll meg tehát, hogy Horthy és tanácsadóinak köre ne ismerte volna a németek szándékait.
A német megszállás után Horthy éppen ezen szándékok kivitelezéséhez adta a nevét. Így látta ezt a húszas évek miniszterelnöke, Bethlen István is, aki ekkor már illegalitásban bujkált. Onnan figyelmeztette Horthyt, hogy a katasztrófa-előidézésben a magyar állam bűnrészessé vált. A német megszállás harmadik hónapjában Horthyhoz intézett titkos memorandumában követelte, hogy Horthy állítsa le a deportálásokat, váltsa le a kollaboráns Sztójay-kormányt és helyébe új kormányt nevezzen ki.
Ennek feladata az lesz, „hogy véget vessen annak az embertelen, ostoba és a magyar jellemhez nem illő kegyetlen zsidóüldözésnek, amellyel a jelenlegi kormány a magyar nevet bemocskolta a világ szemében, és amely a legfertelmesebb korrupció, rablás és tolvajlásnak vált kútforrásává, és amelybe, sajnos, a magyar intelligenciának is tekintélyes része belesodródott. Ezt a szégyenfoltot jó hírnevünkről letörölni már aligha lesz lehetséges, de véget kell vetni ezeknek a barbárságoknak, mert különben maga a keresztény magyar társadalom fertőződik meg gyógyíthatatlanul.”
Horthy és a magyar állam szerepével kapcsolatban a kilencvenes évek óta a szerző álláspontja valamelyest módosult: Horthyt és a magyar hatóságokat ma már nem naivan tudatlannak, hanem – Bethlen Istvánhoz hasonlóan – „bűnsegédnek” minősíti. Viszont – talán éppen emiatt – Horthy bírálói ellen most új vádat fogalmaz meg. Minden alap nélkül azzal vádolja meg őket, hogy felcserélik a „bűnös nácik” és a „bűnsegéd” magyarok közötti sorrendet.
Az ötoldalas írás számos további megállapítását vehetném még szemügyre, de nem érdemes. Írásom elején azt mondtam, célom az, hogy megmutassam, mi az a határ, amelyet a szerző a cikkével átlépett. Nos, ezt a határt a holokauszt témájának kezelésével és az emlékmű ellenzőinek minősítésével lépte át. Az emlékmű ellenzőit hazaárulással vádolja meg és azzal, hogy „előnyökre váltható kiváltságnak szeretnék tekinteni felmenőik tragikus sorsát”, s ezzel a „magatartásukkal kizárják magukat nemzeti közösségünkből”. A szerző ezzel egyben azt is állítja, jogában és módjában áll meghatározni, ki az, aki a nemzeti közösséghez tartozik és ki az, aki nem. Cikkével most ebből a közösségből azokat zárja ki, akik nem értenek vele egyet.
Antiszemitizmusról lenne szó? A kérdés megválaszolásához fel kell idéznünk, hogyan ír a szerző a holokausztról, mert szerintem ebben a kérdésben is átlépett egy határt. Cikkében a holokausztot olyan, „birodalmak által preferált topiknak” (magyarul témának) minősíti, amellyel kapcsolatban a „megkövetelt minimumot”, úgymond, „teljesíteni kell”. A „ballib” csapatnak – a szerző szerint – ez nem okoz gondot. Ők mindent, aminek „köze van a nemzeti, konkrétan magyar érdekhez”, provinciálisnak tartanak és „cikiznek”, hiszen ők a „Nyugat, vagyis az Egyesült Államok, illetve az Európai Unió, esetleg Németország szempontjainak szolgai kiszolgálóivá képezték át magukat”.
A bizonyítási kör ezzel be is zárul. Ha egyszer a holokauszt olyan „birodalmi topik”, amelynek a „minimumon” túli „teljesítése” eleve szembenáll a nemzet érdekeivel, akkor a hazaárulás vádjához nem is kell egyebet bizonyítani, mint hogy a tiltakozók ezen „birodalmi topik” kapcsán nem csupán a birodalmak által „megkövetelt minimumot” teljesítik, hanem annál többet, esetleg mást mondanak, mint amit a szerző a nemzet érdekeivel összeegyeztethetőnek tart. Azt pedig, hogy ez a „megkövetelt minimum” pontosan miben áll, csakis ő – a szerző – tudja.
A Schmidt Mária által vezetett kormányberuházás, a holokausztra emlékező Sorsok Háza-projekt kapcsán az elmúlt évben sokan, sokféle aggályt fogalmaztak meg a szerző életművével, a Terror Házával és egész történelemfelfogásával kapcsolatosan. Azt firtatták, hogy vajon elképzelhető-e, hogy a szerző alkalmas lenne egy új holokausztmúzeum létrehozására. Itt ismertetett írása alapján a válasz egyértelmű: nem képzelhető el.
A washingtoni holokausztmúzeum megnyitását tizenöt évnyi munka, kutatás és szakmai vita előzte meg. A hamarosan megnyíló Sorsok Háza múzeum tervei a mai napig titkosak, a szerző, aki egyben a múzeumi előkészületek vezetője, azokat, akik sajátos történelemszemléletével nem értenek egyet, hazaárulóként denunciálja. Jelen írása szerint a holokausztot olyan „birodalmi topiknak” tekinti, amellyel kapcsolatban a „megkövetelt minimumot” kell teljesíteni. Másokat vádol azzal, amit valójában ő maga tesz.
„Előnyökre váltható kiváltságnak” tekinti pozícióját, amelyből a szakmai és a legérintettebb emlékező közösség kizárásával „a hatalom által a társadalomra kényszeríti” saját, önkényes és tarthatatlan „narratíváját”. Az általam olvasott írás alapján arra kell számítanunk, hogy a készülő múzeum, amely ezen gondolatvilág alapján jön létre, nem lesz egyéb, mint egy „megkövetelt minimumra” redukált, történelmi összefüggéseiből kiragadott skanzen – egy holokauszt skanzen.
A szerző történész
***
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
