Hamar alábbhagyott azonban az orbáni külpolitika kezdeti lendülete. A kettős magyar állampolgárság intézményének előzetes egyeztetés nélküli bevezetése, a határon túli magyar pártok szelektív kezelése, a visegrádi együttműködés átalakítására tett kísérletek a régióban okoztak értetlenséget. Az önállóság és szuverenitás túlhajszolt hirdetése, az alaptörvény módosításai kapcsán kirobbant viták, a sajtószabadság korlátozása, az unortodox gazdaságpolitika a magyarországi külföldi befektetéseket kedvezőtlenül érintő, a feltételeket egyoldalúan módosító hatása pedig európai szinten hozott létre érdekütközéseket. A kormány – hogy saját belpolitikai mozgásterét növelje – fokozatosan bebújt egy „önálló", „független", „nemzeti", valójában azonban szinte kizárólag kormánypárti érdekekre alapozott külpolitika álcája mögé. A „fülkeforradalmat" függetlenségi harccá változtatta. Politikai és gazdasági „gyarmatosítás"-ellenes hangulatot gerjesztett. Békemenetekkel hirdettette a magyar érdek elsődlegességét és kizárólagosságát. Szüntelenül ellenségeket keresett, amelyeket külföldi szervezetekben és országokban vélt megtalálni. Azokból is ellenséget kreált, akik segíteni és együttműködni ajánlkoztak.
Szóhasználata konfrontatív és durva lett. Nyelvezetébe és eszköztárába beszivárogtak, majd állandósultak az európai alapértékeket megkérdőjelező, a „Nyugat hanyatlásáról" szóló nyilatkozatok. Ezeket eltérő módon értelmezte a külföldi partnerek és hazai választói előtt. Létrejött a „pávatánc" mint külpolitikai hungaricum. Önmagáért való és a nemzeti szempontból sem értelmezhető álláspontokat fogalmazott meg, nulla végösszegű tárgyalási stratégiákban gondolkodott. Mindezt azért, hogy bizonyítsa: elődeinél messze nagyobb nemzetközi mozgástérrel rendelkezik, amely a kormányzó elit, új és kívánatosnak tartott irányvonalának, a „nemzeti együttműködés rendszerének" köszönhető.
A valóságban azonban ennek éppen az ellenkezője történt. A nemzetközi sajtó egyre gyakrabban közölt kedvezőtlen értékeléseket a kormány intézkedéseiről. (Ezek az értékelések nyilván a külföldi kancelláriákon is hasonlóak voltak.) Ezeket a kormány – ugyancsak belpolitikai érdektől vezérelten – a „magyar nép elleni" támadásként, az ország belügyeibe való beavatkozásként fordította le saját választói számára. Az országkép rövid időn belül és sokat romlott. Ezen még a magyar diplomáciára rákényszerített új csodafegyver, a nagyköveteknek a kormányzó párttal szembeni lojalitását is lemérni hivatott, valójában a misszióvezetőket lejárató, állomáshelyük sajtójában megjelentetett „olvasói levelei" sem tudtak javítani.
A nagyobbrészt beváltatlan választási ígéretek ellenére és a 2014-es, fölényesen megnyert választásoknak köszönhetően, az Orbán-kormány legitimációs tartalékai a következő választásokig valószínűleg kitartanak. Ez a külpolitika ezért a következő években is a belpolitika, ezen belül is a kormányzó pártok és a hozzájuk kötődő, oligarchikusan szerveződő csoportok érdekeit lesz hivatott kiszolgálni.
Mégsem prognosztizálható a jelenlegi, számos lehetőséget kiaknázatlanul hagyó, sőt súlyos érdekütközéseket eredményező irányvonal automatikus folytatódása. A tusványosi beszédben csupán alakot öltő, de a kormánypárti elitet (és tanácsadóit) már évek óta vezérlő illiberális államfelfogás eredményeként a magyar külpolitika helyzete, mozgástere és érdekérvényesítő képessége – még az eddigiekhez képest is – tovább romlott. Az európai és transzatlanti szövetségesek megértették, hogy a magyar pozíció mássága nem egyes tényezők eltérő értelmezéséből, gyakran hivatkozott sajátos magyar szempontokból fakad. A hiba a létrejött „magyar modellben", a rendszer lényegében keresendő. Láthatóvá vált számukra, hogy a magyar álláspont hiányosságai rendszerszintűek. A hiba nem a kivétel, hanem maga a főszabály. A partnerek számára világos lett, hogy már nem elégséges a diplomácia finom eszközeivel üzenni. Hangos és erőteljes üzenetekre van szükség ahhoz, hogy azt Budapesten is meghallják. Az Egyesült Államok kormánya már ezt a módszert követi. Nem zárható ki, hogy Brüsszel is készül erre.
A rendszer jelentős eltérést mutat az euroatlanti közösség értékalapú modelljétől. A magyar rendszer – bármit mondjon is a kormány kommunikációja – nem a nemzet, hanem a kormánypárt és politikai, üzleti környezetének érdekeit szolgálja. A 2010 és 2014 közötti külügyi vezetés ideig-óráig még tudta takargatni és kezelgetni a rendszerhiba okozta problémákat és csökkentette az abból származó károkat. Egy darabig még el tudta hitetni partnereivel, hogy a belpolitikából leképezett külpolitikai célok európai és transzatlanti értékeken alapulnak. Az illiberális államfelfogás kinyilatkoztatását és annak a partnerekben leszűrődött következtetéseit, vagy az Oroszországgal kialakított, az európai szolidaritással szembehelyezkedő új típusú kapcsolatát azonban semmilyen kommunikációval nem lehet semlegesíteni, különösen pedig meg nem történtté nyilvánítani. Azok egyértelműen egy minőségváltást jelző határvonal átlépését jelentik. Az euroatlanti szövetségi rendszer tagjai Magyarországgal kapcsolatos pozíciójukat a jövőben vélhetően ehhez az új keletű felfogáshoz igazítják, és ezért a következő években még több érdekütközésre kell felkészülni.
Amennyiben a kormányzati politikát továbbra is a miniszterelnök illiberális államfelfogás határozza meg, márpedig ennek módosulására nem látszik esély, akkor a magyar külpolitika továbbra is az alábbi kényszerhelyzetek között lesz kénytelen működni:
1.
A külpolitika a továbbiakban sem fog értékalapon működni. Nem tekinthető ugyanis a szövetségi rendszerünkben megfelelő érték és a partnerek számára elfogadható együttműködési alapnak a „centrális erőtér" és az „illiberális állam" célkitűzésként történt megfogalmazása. A külpolitikát a jövőben is belpolitikai célok határozzák meg. Ezek jelentős távolodást jelentenek azokhoz az értékekhez képest, amelyek érvényesítését és teljesítését vállalva Magyarország csatlakozott a NATO-hoz és az EU-hoz. Ha Magyarország – bebocsátásra várva – ma állna e szervezetek kapuja előtt, akkor nem biztos, hogy tagjai közé fogadnák.
2.
Az érdek alapú külpolitika célmeghatározásai a jövőben még zavarosabbakká válhatnak. A nemzeti érdekek álcája mögött a kormányzópárt politikai és anyagi érdekeit lehet sejteni, esetenként keresni is. Az érdekek továbbra is a belpolitikában vezető szerepet játszó kormányzati politikusok napi és személyes döntéseitől, esetlegesen belpolitikai célokat követő kormányzati kampánytól függenek. Várható a magyar érdeknek az európaival szembeni túlhangsúlyozása, a kapcsolatok milyenségének tonnában és dollárban történő minősítése. Növekedni fog a távolság Magyarország és uniós partnerei, szövetségesei között. A magas szintű látogatások gyakorisága érdemben nem növekszik. Egy-egy jelentősebb európai politikus megjelenése – mint például a német kancelláré – ritkaság számba megy majd. Nem úgy az autoriter vezetőké, akiknek látogatása újabb kételyeket vethet fel a külpolitika irányát illetően.
3.
Fennmaradnak az ország külpolitikai orientációjával kapcsolatos zavarok. Folytatódni fog a „keleti nyitás", amelynek külpolitikai és kereskedelmi hozadéka messze elmaradt a megfogalmazott célkitűzéstől. A keletre irányuló kivitel várhatóan továbbra is stagnálni, sőt csökkenni fog. Számottevő, különösen új fejlesztési forrás nem jelentkezik, ottani fejlesztési programokba továbbra sem sikerül bekapcsolódni. A „keleti nyitás" propagandája ugyanakkor magában foglalja tekintélyuralmi rendszerek vezetőivel való találkozást és magas szintű látogatások látványos diplomáciai aktivitást imitáló megszervezését. Ennek jegyében a magyar külpolitika annak a Putyinnak a budapesti látogatását is helyénvalónak és a magyar érdek szempontjából kiemelt fontosságúnak ítélte, akinek vezetése alatt Oroszország a II. világháború után első ízben annektálta egy szomszédos ország régióját, két másik régióban pedig fegyveres erővel azóta is szeparatista törekvéseket támogat és fittyet hány tűzszüneti megállapodásokra. Ezzel a magyar külpolitika nyíltan szembeszállt európai partnereink és NATO-szövetségeseinek értékrendszerével és stratégiai céljaival. Súlyos aránytévesztésnek tűnik az energiabiztonsággal vagy bármilyen más szemponttal magyarázni az ilyen és ehhez hasonló autoriter vezetőkkel folytatott látogatások megszervezését, és növeli az ország orientációjával megváltozásával kapcsolatos aggodalmakat. Ezeknek az aggályoknak már a hagyományos szövetségesnek, sőt barátnak mondott Lengyelország is látványosan hangot adott.
4.
Az orosz államfő budapesti látogatása és az annak alkalmával kötött megállapodások sejtetni engedik: nem hogy nem csökken, de várhatóan tovább növekszik az ország energiafüggősége Oroszországtól. A beszerzési források útvonalának diverzifikálásában történt szerény előrelépéseket semlegesítik a megkötött új szerződések és elígérkezések. Ez a fajta – mégoly érdek alapúnak mondott – kapcsolat szűkíti a külpolitika függetlenségének és önállóságának határait. Növeli ugyanakkor a kormányzó elit tagjainak és gazdasági érdekszférájának hozzáférési lehetőségét szabadon felhasználható hitelek elköltéséhez. Olyan találgatásokhoz is alapot szolgáltat, miszerint a magyar külpolitika – cserében az Oroszországtól származó energiáért – tevőleges szerepet vállal a Moszkva ellen bevezetett szankciók semlegesítésében. Nem várható ezért a jövőben sem, hogy az orosz energiapolitika szorításában Magyarországnak érdemben lesz lehetősége energiafüggetlenségét és ezáltal külpolitikai mozgásterét növelni.
5.
Továbbra sem bízhatunk meg a magyar külpolitika elemzőképességében. Az Országgyűlés elnökének egy új világháborút vizionáló fejtegetései, vagy a miniszterelnöknek a „Nyugat hanyatlásáról", a „kelet felől fújó szélről", vagy a „keleti nyitásról" szóló, már említett nyilatkozatai már eddig is vakvágányra vitték az országot. Ez a külpolitika nem vette észre az orosz-ukrán konfliktus nyomán előálló új biztonságpolitikai helyzetet, azt, hogy nem lehet „pávatánccal" billegni a két fél között. Magyarország akkor kezdte kapcsolatait erősíteni Oroszországgal, amikor annak sem gazdasági ereje, sem pedig értékalapú legitimációja nem indokolta azt. Nem vette észre az Oroszországgal hagyományosan jó kapcsolatokra törekvő Németország mind kritikusabbá váló álláspontját sem. Rosszul mérte fel, hogy egyik, ha nem a legfontosabb szövetségesével, az Egyesült Államokkal belpolitikai természetű okok miatt fagyossá vált a viszony. Ráadásul a magyar kormányfő a januári párizsi terrorcselekmények után Európa egységes, az értékeit megőrizni kívánó, mégis határozott politikát hirdető nyilatkozatai ellenére egy avítt, idegengyűlölő Európát vizionál és ezt emeli be külpolitikájának egyik oszlopaként. Emiatt sem várható, hogy jelentős változásra számíthatnánk a magyar külpolitika vonalvezetésében.
6.
Folytatódni fog a szomszédságpolitikában elkezdett rombolás. Egy, a gazdasági eredmények oldaláról és modernizációs szempontból egyáltalán nem alátámasztott regionális vezető szerep megszerzését célzó külpolitika csak károkat okozhat. Ugyanilyen romboló hatású a környező országokban – különösen Romániában és Szlovákiában – élő magyar kisebbség támogatásának belpolitikai alapon történő differenciálása. Szembeszökő, hogy a határon túli kettős állampolgárok szavazatainak – ugyancsak belpolitikai célú, a kormányzó párt kétharmadát biztosítani szándékozó – megszerzését követően a kormány mennyire nem foglalkozik a sorsukkal. Magukra hagyja és megosztja őket az a politikai erő, amely a választásokat megelőzően érdekeik kizárólagos és egyetlen legitim képviselőjének szerepében tetszelgett.
7.
Végül, de nem utolsósorban nem várható a magyar külpolitika szakmai kereteinek javítása sem egy olyan külügyminisztérium és diplomáciai kar révén, amelyet az elmúlt négy és fél évben legalább háromszor „takarítottak ki", szinte teljesen megsemmisítve ezzel a diplomáciában oly nélkülözhetetlen felhalmozott tapasztalatot, intézményi memóriát és értékes kapcsolatrendszereket. A diplomáciai kar tagjai alkalmazásának legfőbb feltételévé a lojalitás és a hazai beágyazódottság vált.
A fenti szempontok és megfontolások alapján nem nehéz belátni, hogy az Orbán-kormány külpolitikája irányt és ütemet tévesztett. Tevékenységére a „nagy kockázat, kicsi haszon" elv lett a jellemző. Ott dinamizál, ahol lassítania kellene, és ott lassít, ahol továbbra is gőzerővel kellene kapcsolatot fejlesztenie. A „keleti-nyitás"-tól várt gazdasági haszon és pótlólagos források elmaradása önmagában nem kártékony. Az a kár azonban, amelyet a jelenlegi Oroszországhoz fűződő, szövetségeseinkkel szemben is megfogalmazott látványos kapcsolatépítése eredményez, már súlyosabb következményekkel járhat. Lehet, hogy ez nem csupán a már eddig is aktív Egyesült Államok, hanem az álláspontjának világos rögzítésével mindeddig adós Európai Unió negatív reakcióit is kiváltja. Mindezek hatására azonban csökkenhet a reménybeli befektetők bizalma és gazdasági együttműködési szándéka. Ez pedig szűkíti a befektetéseket, romló gazdasági adatokat eredményez, ami pedig – ördögi módon – a rendszer további keményedését eredményezheti.
Ezek a külpolitikai hibák a rendszer lényegéből fakadnak. Megváltoztatásához a rendszert magát kellene megváltoztatni. Rossz hír, hogy ez aligha várható rövid időn belül, de rossz hír az is, hogy a kormány – még ha szándékában állna is – akkor sem tudna könnyen visszatáncolni a putyini „szuverén és illiberális demokráciától" a kívánatos nyugati értékelvű politikához.
(Az Andrássy-kör tagjai többek között Aczél Endre, Banai Károly, Fazekas Gyula, Gilyán György, Hajdu András, Kiss Tibor, Kovács Krisztián, Kovács László, Lengyel László, Nagy Erzsébet, Óvári László, Rosta György, Székely Árpád, Tóth Tamás, Valki László, Varga Imre.)
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
