galéria megtekintése

Sajgótarján

7 komment


Murányi András

Aligha lehet azt mondani, hogy Salgótarján a Fidesz Augsburgjának a Mohácsa. Miként azt is túlzás lenne állítani, hogy vasárnap este nem történt semmi, csak a balos bástya állampolgárai leszavaztak szépen, csendben. Az igazság odaát is lehetne, de a leginkább a két nyitómondat között van, amennyiben – jelenlegi tudásunk szerint – Tarjánban a rezsimmel kevéssé szimpatizáló, a hagyományos baloldal mellett amúgy is elkötelezett polgárok és alkalmi társaik protestszavazást hajtottak végre, amelynek vannak persze a lokális politikán túlmutató üzenetei, ám összességében nem feltételez apokaliptikus alapú kormányváltó-hangulatot. (Pláne, ha idevesszük: az országosan második legnagyobb erőként megjelenő szélsőjobboldali párt nem kínált semmit a helyi választónak; vagy kínált, ám az ajánlat „annyit" ért, hogy támogatói simán „visszaszavaztak" a balos jelöltre.)

Ellenben akad mégis néhány tanulsága a tarjáni estének.

Mindenekelőtt az, hogy az ellenzék – Veszprém és Újpest után – újabb erős jelzést kapott arról: pártjai együtt érhetnek el bármit is, közös stratégiával, közös jelölttel, közös performansszal válthatják le a rezsimet.

 

Feltéve, hogy ezt akarják.

Akarhatnak mást is; például azt, hogy – mint teszik azt nap mint nap – egymással szemben határozzák meg magukat, savazgatják a másikat, miközben annak az alapcélnak igyekeznek megfelelni, amely szerint a nyers erővel szemben még mindig biztos menedéket nyújt az a néhány, rendelkezésre álló parlamenti szék. Minek izzadt felsőtesttel, feltűrt ingujjal választási együttműködést kreálni, kompromisszumot kötni, közös jelöltet állítani és közös ajánlatot megfogalmazni? Minek erőlködni, mint a 2014-es választás hajrájában, amelynek során az alternatívát kereső választók sem hitték el, itt a hiteles válasz és ajánlat?

Akárhogyan is: Veszprém, Újpest és Salgótarján arra példa, mit, miért és hogyan lehet.

A mindennapok viszont azt mutatják: mit, miért és hogyan nem lehet.

Pedig ha valamikor, hát most, két évvel a 2018-as választások előtt van értelme végigbeszélni, ki mit akar. Az alapkérdés nem olyan bonyolult, csupán azt kell eldönteni: akar-e az ellenzék közös választási platformot (vö. választási pártot)? Ha erre a válasz az, hogy igen, akkor van még idő kimunkálni – na ja: izzadt felsőtesttel, feltűrt ing­ujjal – a nagybetűs stratégiát; eldönteni, milyen módon találja meg a program a vezetőjét vagy fordítva, s elhitetni a megcsappant létszámú, csalódott baloldali választóval, hogy van értelme az életnek.

Nem azért, de – ellenzéki szempontból – mindinkább van. Ha abból indulunk ki, időközben mennyien lettek a mind több területen elégedetlenséget mutató, ellenálló, tüntető, követeléssel élő, aligha rezsimpárti szavazók, továbbá idevesszük, hogy a hatalomgyakorlás kövéri módjára is van adekvát válasz, amondó vagyok: mostanában illene tető alá hozni az első összellenzéki nagymítinget.

Tessék kijózanodni a tarjáni mámorból: két év hamar lepörög.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.