Eddig tisztelettel tekintettem a Magyar Tudományos Akadémiára, de az a szégyenteljes szerep, amelyet az utca- és szervezeti nevek politikai célzatú „aktualizálásával” kapcsolatban vállalt ez a testület, alapvetően megingatta a bizalmamat. Ott valami nagyon nincs rendben, ahol nemzetközileg is elismert tudósokról, művészekről, antifasiszta mártírokról feketelistát készítenek arra hivatkozva, hogy ezek a személyek felelősek lennének a „kommunizmus bűneiért”, hogy hozzájárultak a mumusnak láttatni akart „kommunista rendszer” fennállásához. Persze jól mutatja a regnáló hatalom politikai irányultságát meg a helyzet fonákságát is, hogy Marx, Lukács György, Maxim Gorkij és harcostársam, Ságvári Endre egyszerre kerülhetett fel egy ilyen listára.
Ságvári Endrét 1942-től ismertem közelebbről, amikor az illegális mozgalomban együtt küzdöttünk a náci megszállás, illetve a nácik szövetségesei ellen. Közvetlenül megtapasztalhattam, hogy milyen erőfeszítéseket tett a béke mellett elkötelezett emberek összefogására. Amikor még lehetőségét látta, a magyar nép valóságos érdekeinek védelmében megpróbálta más értelmiségiekkel együtt eltéríteni a Horthy-rendszer vezetőit a jól láthatóan a nemzet vesztét okozó háborús politikától.
Ságvári igazi hazafiként, életét kockáztatva szervezte a náci háborús politikával szembeni ellenállást, a béke híveinek mozgalmát. Ő volt az, aki megszervezte az akkori viszonyok között rendkívüli kockázatokkal járó, 1942. március 15-én tartott többezres békepárti demonstrációt. Ságvári közreműködésével sikerült elérni, hogy a Népszava 1942-es karácsonyi számában a kor legismertebb, legtekintélyesebb közéleti és kulturális személyiségei egyszerre lépjenek fel a háború ellen.
