Miért kedves ez a rendszer az éppen aktuális nem liberális kormányzó pártoknak? Az egészségügy bugyrait nem eléggé ismerők számára egy látszólag igazságos forráselosztást valósítana meg a lakosságszám szerint az egyes kormányhivatalokhoz, a melléjük-alájuk szervezett OEP-kirendeltségekhez leosztott pénz. Jó ez? Szerintem nem, mégpedig az alábbiak miatt:
1. Az egyes lakossági csoportok egészségi állapota és ezáltal az ellátás iránti igénye földrajzi térségek szerint jelentősen eltér. Hasonlóan eltérő a lakosok fizetőképessége, már ami a cikkben joggal említett 37 százaléknyi önrészt illeti. Nagyjából ennek megfelelően tér el térségenként az egészségkultúra, az egészség értéke a lakosok számára, az elvárásaik a szolgáltatók, szolgáltatások iránt. Gyengébbek kedvéért: a Rózsadomb és a munkanélküliséggel sújtott zsákfalvak népe közötti különbségre utalok.
2. Az egészségügyi ellátóhálózat elhelyezkedése nem a kormányhivatali (megyei/járási) területi felosztásnak felel meg, a mentőszolgálat telepítésétől (pl. légi mentés) a progresszív ellátás magasabb szintjéig (egyetemi központok).
3. Szinte kezelhetetlen kérdés, hogy ha a beteg ellátására szakmai okból a „saját” kormányhivatalának területén kívül kerül sor, akkor a pénz hogyan követheti az ellátás helyére. A mai finanszírozási rendszerben a pénz követi a beteget, csak a „teljesítményvolumen-korlát” kelt – rendszeridegen módon – ellentétes érdekeltséget.
4. Az egészségügyre szánt pénzek kezelésével megbízandó kormányhivatalok/fiók-OEP-ek számától függően gond lehet a kockázatközösség méretével. Ahhoz, hogy egy fejpénzalapon létrehozott megyei pénzalapból az odatartozó lakosok ellátását a megyén belül lehessen biztosítani – azaz a náthától a teljes onkológiai ellátásig –, mintegy másfél milliós népesség kell. Ez megfelelhetne a hazai hét nagytérségnek, ha a kormányhivatalok és a fiók-OEP-ek száma is hét lenne. De heten csak a gonoszok vannak, a megyei + járási szinten szervezett hivatalok többen: a járások és ezzel a járási hivatalok száma megyénként 6–18 között mozog, a lakosságszám megyénként 0,2–1,2, járásonként, illetve fővárosi kerületenként 0,02–0,07 millió között van.
5. Talán a legnagyobb baj azonban nemzetgazdasági és politikai szempontból jelentkezik. A fejpénzalapú (hívhatjuk feladatarányosnak, inputnak, költségvetésinek, bárhogy) pénzosztás a költségvetést gondozóknak kedvező, mert a költségvetési törvény évenkénti elfogadásával letudják a gondot és főként a felelősséget. E módszer azonban a felhasználását tekintve pazarló. Ha most bekapunk egy Cavintont, akkor emlékezhetünk a pártállami idők elvtársi/haveri alapon megyékre leosztott egészségügyi pénzeinek rossz hasznosulására, a presztízsberuházásokra, a hiány és a pazarlás együttélésére. Ha tehát a pénz nem a valós, szakmailag és pénzügyileg ellenőrzött teljesítményt és a beteget követi, akkor rosszul, a teljesítménytől függetlenül hasznosul, és így az elszámoltathatóság és átláthatóság lehetősége sem marad meg. Elvben a helyi és országos népegészségügyi mutatók követésével hosszabb távon következtetni lehetne a felhasználás célszerűségére, de e mutatók lassan változnak, az operatív döntéshozatalban annyit érnek, mint a tavalyi hó a szánkó alatt. Végeredmény: a járulék- és adóforintjaink kevesebb egészségnyereséget termelnek, mint tehetnék, és a kormány szembesül (vagy szembesíttetik) azzal, hogy a közpénzeket nem a lehető legjobban használta fel. Nem az orvosok, nem az emberek, hanem a politika által létrehozott rendszer hibája miatt.
6. Az ország mai helyzetében, amikor a) ki kellene lábalni az államadósságból, b) el kell kerülni a túlzott deficitet (?), c) ki kell fizetni a köz- és magán-devizaadósságoknak a forintromlásból fakadó többletterhét, d) csökkenteni akarjuk (?) a központi költségvetés arányát a GDP-hez képest, e) a konvergenciaprogramban kizártuk az egészségügyi költségvetés értékének nemhogy emelését, de szinten tartását is (!), f) viszont meg akarjuk tartani a még itthon maradt orvosokat és nővéreket, akkor csak egy érdekeltségalapú, erélyesen, de nem jelszavakkal költséghatékonyságra ösztönző finanszírozási rendszer lehet képes az ellátás mennyiségének és minőségének valamelyes megőrzésére. A „feladatarányos” pénzjuttatás erre nem alkalmas.
Ha ehhez hozzátesszük, hogy az önkormányzati tulajdonból államosított kórházak már az önkormányzatok intézményfenntartási és működtetési támogatására sem számíthatnak, és e korábban százmilliárdnyi tételt az állam sem folyósítja, és ezt – benne a felújítások, fejlesztések, amortizáció fedezetével – nem is szándékszik kifizetni, akkor sejthetjük, hogy a fokozódó pénzhiány komoly gondokat fog okozni a betegeknek, az ellátóknak és a menedzsereknek. Lesz viszont ok és alkalom a pénzhiány miatt szabálytalankodók bírságolására, beperlésére, azaz a betegellátásra szánt pénz fecsérlésére.
Ezen az sem segítene, ha a működtetésinek nevezett költségeket az állam külön fedezné. A működtetési vagy állandó költségeknek azt szokták nevezni, ami egy kórház vagy rendelő fenntartásához akkor is kell, ha ott nincs beteg. Azaz az épület fűtve, világítva, légkondicionálva, járó liftekkel, hitelesített automatákkal, karbantartott gépekkel és műszerekkel, bekapcsolt lélegeztetőkkel és monitorokkal, de betegmentesen működik, a kapu nyitva, a személyzet éjjel-nappal harcra kész, de beteg híján nincs dolog. Ez viszi el a költségek 70-80 százalékát.
A közvetlen betegköltségek – amit az államtitkár nyomán a cikk a gyógyításra fordítható költségnek nevez, azaz a gyógyszer, a vér, a szakmai anyagok, a beültetett eszközök, egyes vegyszerek és fertőtlenítők és még néhány más tétel – összességükben sem elégségesek egy jelentősebb érdekeltség felkeltésére, azaz a költségek ilyetén megosztása a költséghatékonyság tekintetében rosszabb a mai helyzetnél. Ezt annak idején, amikor e gondolat a politikusok részéről először felmerült, Bordás István egészségügyi közgazdász tudományos részletességgel igazolta. Ráadásul nem a rezsi terén késztetne takarékoskodásra, hanem a betegágynál.Hacsak nem gondolja úgy bárki, hogy az állam majd fiskális eszközökkel csökkenti a felhasználható energia mennyiségét, de a LED-es világítótestek beszerzését és a hőáteresztő nyílászárók cseréjét a kórházi költségvetésre hagyja. Ez esetben ugyanis a rezsicsökkentést is a gyógyítási költségekből kellene kispórolni. De ilyen (ugye?) nincs.
A különféle várólisták már rég nem segítenek a gondokon. Az ellátandó betegek számának érdemi csökkentésére a várólistarendszer a bevezetés évében még látványosan alkalmas, de végül mindenkit el kell látni, aki a várakozás közben nem hal meg. Aki pedig a várakozás során rosszabb állapotba kerül, annak az ellátása többe is kerülhet, mintha az első tünetek idején megállapítanák a baját, és nemcsak az egymást követő vizsgálatokra, de az ellátásra sem kellene heteket-hónapokat várnia.
Amikor pedig a kórházak és rendelők a cikkben szereplő módon magánszolgáltatókhoz irányítják a várólistát elkerülni igyekvőket, valójában önmaguk ellen dolgoznak, hiszen növelik kihasználatlan kapacitásaik arányát, ami már így is magas a teljesítményvolumen-korlát következtében. És ne feledjük: a lakosság igen jelentős hányadának nem áll módjában fizetni az egészségügyi ellátásért. Önáltatás lenne abban hinni, hogy a „gazdagok”, akik kifizetik a saját ellátásukat – részben vagy teljesen –, jótékonykodnak is, hiszen helyet csinálnak a várólistán a fizetni képteleneknek. Valójában csak elsuhannak a gyalogosok mellett, miközben nemcsak aránytalanul kevesebb adót fizetnek a lineáris és csökkentett jövedelemadónak és járuléknak hála, de gyaníthatjuk, hogy az adóelkerülésre is jobb esélyeik vannak az átlagos munkavállalókhoz képest.
Talán nem a hatékonyság rombolásán, az elszámoltathatóság leépítésén, a szolidaritás további szétverésén, a kétsebességes egészségügy legitimálásán kellene szorgoskodni, hanem inkább fel kéne segíteni a lerogyott ellátórendszert annak érdekében, hogy segíthessen a rászorulókon.
A szerző orvos
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
