Rudolf és a néphit

Rudolf arra gondol: „Ismét egy hiedelem, minek az égvilágon semmi alapja. Mi célból is inna a pintyő onnan, ahol gránát van a patakban? Honnan is tudhatná, hol van az? És egyáltalán: tudhat-e a gránátról egy pintyőke? Nyilván nem, amint a zafírról, rubinról, semmiféle drágakőről nem tudhat, legfeljebb a kendermagról egy keveset" – gondolja a gróf a bennfentesek visszafogott gőgjével, ahogy a pórnéppel szokás diskurálni, ha már egyszer elkerülhetetlen. Ezért aztán örül is, hogy ezt nem neki kell kimondania, megsértve az amúgy is lobbanékony vadászmestert.

– Mit hordasz itt össze, Ljuba, az isten áldjon meg! – perel Ljubával Anna, a felesége. – Mintha nem te volnál itt a vadászok feje. Nem csoda, ha ritkán jut az asztalra zerge.

– Asszony, vigyázz a szádra!

– Eszembe sincs! – kiált Anna. – Még a végén az én lelkemen szárad, ha a mi gyönyörű grófunk naphosszat a pintyőt lesi mindhiába.

A gróf összerándul, mikor Anna gyönyörűnek mondja őt. „Tán már az egész hegy tudja, hogy a legnyomasztóbb éjeken néha bizony meglátogatom ezt az asszonyt?" Ugyanakkor az ijedtségnél is nagyobb a hiúsága, nem kevésbé a csodálata: „Mily bátor nő, hogy veszi a bátorságot az ura előtt gyönyörűnek nevezni engem!"

Ljuba meg sem rezzen, csak a pintyő-kérdés foglalkoztatja.

– Na, ha egyszer ekkora nagy okos lettél, mondd meg, honnan tudhatni, hol a gránátkő?

A gróf már szinte hallja is a felvilágosult választ: „Nem mutatja azt semmi, s ha mégis, akkor legfeljebb néhány földtani alakzat, semmi más." Anna viszont megtörli a kezét, nagy komolyan az asztalhoz ül és Ljuba szemébe néz.

– Drága uram, ugye csak tréfálsz?

– Nem én! – rikkant Ljuba. – Mondd meg tüstént, ha jobban tudod még nálam is.

– Rendben – válaszolja Anna. – A gránátkövet nem a pintyő, hanem a búvárrigó mutatja meg.

A gróf önkéntelenül is a fejéhez kap. „Ó, milyen halovány e vidéki plebsz pallérozottsága! Te jó ég, mit keresek én itt?"

– Köszönöm a vendéglátást, későre jár, ideje hazatérnem – mondja.

– Ne! – kiált Ljuba. – Meg ne sértsen minket! Nyugodjon meg, nem vitatkozunk az asztalánál, csak tréfáltam. Anna igazat szól, tényleg a búvár­rigót kell keresni, ez evidencia, csak gondoltam, próbára teszem az asszonyt.

Mondani se kell, Rudolf Portestein ettől már nem lesz nyugodtabb, s a véleménye se változik a pórnép pallérozottságáról.

– No, már csak annyit fűznék hozzá, mielőtt enne – mondja Ljuba –, hogy ne akármikor nézze a búvárrigót, mert az mindig kövön ül, akárhányszor felugrik a vízből, mindig kövön. Hanem azt lesse, melyiken sütkérezik hajnalban. Aztán, ha ez megvan, a napozókő folyásiránnyal átellenes oldalán ásson a kő alá, s ott lesz magának a gyűrűbe való gránátkő.

Másnap a gróf felnyergeltet két nagytöböri lovat. Élelemmel, fegyverekkel és lőszerrel felmálházva átkel három hegyen, hogy a leghíresebb gránátos patakhoz menjen. Gróf létére szigorúan egyedül, mert úgy véli, jobb, ha senki sincs jelen a kutatásnál, mert még a végén, ha találna valamit, a dolognak híre kél, s a lelőhely ebek harmincadjára jut. A gróf napokig kutat, de nemhogy aranyat vagy zafírt, gránátot sem talál, még egy törött gránátot sem.

A tizenkettedik nap reggelén már a visszaindulását tervezi, mikor is szemébe ötlik egy rész, ahol a patak kibújik az erdő alól, s a napsütötte tisztásra kanyarodik, a meder kellős közepén álló kövér kő tetején pedig madárforma árnyék gubbaszt. Mikor látcsővel is szemügyre veszi, megállapítja, nem madárforma árnyék az, hanem egy madár maga, méghozzá egy búvárrigó. S nem gubbaszt, hanem a napsütötte kövön melegedik. A gróf mosolyog, eszébe ötlik Anna és Ljuba. „Jaj, mi mindenről van errefelé tarthatatlan tézis a világnak s a természetnek csudás dolgairól!" – írja este a naplóba, holott miután a rigó elrepül, merő kíváncsiságból a gróf a kőhöz megy, és a kő alá ás, a folyásiránnyal ellentétes oldalon, épp oly módon, amint Ljuba a vacsorán tanácsolta.

És lássunk csodát, a második próba után gránátok tucatjait adja a laza üledék. Két nappal később kora hajnalban kiül a partra és szégyenszemre a búvárrigót lesi. Talál is egyet nem messze a Kis Töbörtől. A gróf meg sem várja, hogy a didergő madarat átjárhassa a meleg, rögtön a kőhöz trappol és vad kutatásba fog. Nem sokat kell kutatnia, már az első próba akkora gránátot ad, amekkorát otthon a főhercegné nyakékében sem látott még. Rudolf ­Portestein – mint mindig, ha az igazára rácáfol az élet – erősen ráncolja a homlokát, s egyfajta búskomorság lesz úrrá rajta, ahelyett, hogy a pompás gránátkőnek örülne. Mivel élelme elfogyott, vadat nem ejtett, kénytelen leereszkedni a vadászházhoz. A szállásra érve bezárkózik, s szokásához hűen, részletes beszámolót ír a naplójába:

„Nem egyszer állott elő az a helyzet, midőn szilárd meggyőződés feszített valamely kérdésben, hogy utóbb csalatkoztam önmagamban. Efféle precedensben volt részem megint, méghozzá a búvárrigó és az gránátkőnek kapcsolatáról mondottak ügyében. Szállásomra érvén, már nem tudom nem tudhatni, hogy valóban a búvárrigó a legjobb gránátkereső, mi több, a dolog logikája is felviláglott előttem. Ezen madár, tán mert élete javát a fagyos pataknak alján tölti, kiváltképp igényli reggel a napfénynek átható melegét, épp ezért minden hajnalon buja napfürdőzésre ragadtatja magát, s hogy gyönyöre a legteljesebb legyen, e czélra a legnagyobb köveket szíves választani, azok közül is a patak közepén állókat, minek okát abban látom, hogy csak a parttól távol érzi élete biztonságát. Mármost rájöttem, hogy épp a sodrásnak vonalában álló magános kövek mögött gerjed afféle örvény, mely a súlyosb terhektől rögvest megszabadul, mihelyst teheti. Tartós áradásnál, ezeket – teszem azt a gránátot – egymás hegyibe rakja, s úgy gyűjti össze, mint a mókus a mogyorót.

Be kell hát látnom, e pórnép mit sem konyít a fajsúly fogalmához, eszébe nem jutna e kövek vastartalma felől gondolni valamit is, mégis: a búvárrigó és a gránátkő kapcsolatát illetően igazuk volt, azzal együtt is, hogy e természeti jelenés lényegéről halovány sejtésük sincsen."