Gyakran hallani hámló vállú, csillogó szemű turistáktól, hogy Kuba maga a földi paradicsom. Az emberek az utcán táncolnak, lefekvés előtt hálásan pillantanak a falra, Fidel Castro porlepte portréjára.
Kétségtelen, a veterán forradalmár beintett a szigetországot luxuskuplerájként használó Amerikának, felemelte a szegényeket, s mindenki számára ingyenessé tette az oktatást és az egészségügyi ellátást. A szocialista modellen azonban hamar megmutatkoztak a repedés jelei, a népjóléti intézkedéseknek köszönhetően kiürült a kassza, s a kubaiak egyre éhesebben pillantottak a falon függő, akkor még tiszta portréra. Ha egyáltalán volt idejük ránézni, mert pillanatok alatt elvitték azt, akinek túl hangosan korgott a gyomra. Évtizedekkel később, az ideológiai és gazdasági szövetségesek elhullásával Kuba beismerte, hogy „aktualizálni" kell a szocialista modellt, és nyitott az Egyesült Államok felé.
Az utóbbi években mintha a latin-amerikai országok ezredfordulós baloldalra rendeződése is változna. A „rózsaszín dagály" kezd apállyá csendesedni. Másfél évtizeddel ezelőtt a térség baloldali kormányai mind arra törekedtek, hogy országaik szuverén – értsd: az USA befolyásától mentes – államokká váljanak. Olyan világgá, ahol a társadalmi különbségek és a szegénység eltűnik. Nem fukarkodtak a szociális intézkedésekkel: Venezuelában több ezer ingyenes szolgáltatást nyújtó klinikát építettek a szegények számára. Brazíliába a Világbank adatai szerint mintegy felére csökkent a mélyszegénységben élők száma a Bolsa Famíliának köszönhetően.
