– Látja, így kell itt csengetni – int a szemével. – Amúgy jó a karosszériája – teszi hozzá, végigmérve előbb engem, aztán a biciklit, örök dilemmául hagyva, hogy a bók most épp melyikünknek szólt.
A dörömbölésre álmos, kócos férfifej bukkan ki a felrolnizott redőny alól, felsőtestén meghatározhatatlan színű atlétatrikó.
– Gyere ki! – mondja emez parancsolón, s a kócos nem tiltakozik. Előcsoszog, kinyúlt alsónadrágban, műanyag papucsban.
– Tessék, ezt odaadod a cigánynak – tesz át addig ökölbe szorított kezéből úgy öt-hat kétszáz forintost a másik tenyerébe. Akkurátusan visszahajtogatja a kinyitott ujjakat, így a másik férfiökölben sorjázik a féltucatnyi érme.
– Megmondod neki, hogy jöjjön el holnap is. Sokszor láttam már embert a szőlőben dolgozni, de úgy, mint őt, senkit. Van, akinek évekig kell tanítani, melyik levelet nyesse le ilyenkor, hogy több fényt kapjanak a fürtök, aztán évek múlva is csak ugyanott tart, mint az elején: vagdos összevissza. Ez meg csak ment a sorok között, mintha a talpa alatt nem lettek volna a göröngyök, a keze mintha eggyé vált volna az ollóval. Leültem a sor elejére, tudod, a szép rózsabokor mellé, amit még az asszony ültetett szegény, és onnan néztem, ahogy dolgozik.
A kócos fej egy kicsit lejjebb ereszkedik, s vele együtt szomorúan ernyed az ökölbe szorított kéz is, benne az érmékkel. Az öreg mintha megérezné a szunnyadó reménytelenséget, kisvártatva így folytatja.
– Nem küldelek el téged se. Kicsit lomha vagy, de mégiscsak a feleségem unokaöccse. Majd tanulsz tőle te is. Ha megtudom, hogy elittad a pénzt, rád küldöm a kutyákat. Add oda neki! És nyomatékosan mondd meg, azt szeretném, ha csak nálam dolgozna. Két hektárral lesz épp elég munkája, november végéig nem kell tartania semmitől. Télre meg csak találunk neki valamit.
Az én ablakom még mindig nem nyílik, kipróbálom a helyi, dörömbölős módszert. Bentről neszezés hallatszik, kisvártatva meg is jelenik a házigazda, sarkában a másik macskával, Micike fiával, akinek járása most kissé lelassult, fürgesége oda, mintha nem is a kavicsokon, hanem magán a végtelen szomorúságon lépdelne puha talpaival.
Befelé még hallom, amikor az öreg azt mondja, a cigány kezeit biztosan az ő felesége irányítja onnét fentről, mert az nem lehet véletlen, hogy ugyanolyan ritmusban lejt a tőkék között, ugyanott áll meg pihenni, s amikor a sor végére ér, a rózsákat csak úgy észrevétlenül, de mindig végigsimítja a kézfejével.
