Csak annyit tudunk biztosan, hogy szombat este a röszkei határállomáson a magyar rendőrök leszállítottak egy osztrák buszról egy 66 éves, az árvíz elől menekülő szerb férfit, aki a fiához utazott Bécsbe, miután mindenét elvesztette. A férfi néhány óra múlva, ott a határállomáson szívrohamban meghalt. Fiának a szerbiai Blic című lapban megjelent nyilatkozata számos ponton ellentétes a magyar rendőrség közleményével. A fiú szerint ő azt mondta, hívjanak mentőt, mert az apja szívbeteg. A rendőrök szerint azt: az apja beteges. A rendőrök szerint ők hívtak mentőt, a fiú szerint a mentőket csak azután értesítették, hogy ő fölvette a kapcsolatot a budapesti szerb nagykövetséggel. A rendőrség a leginkább kézenfekvő kérdésekre sem válaszol – majd csak a „törvényes határidőn” belül. A törvényes határidő 15 nap.
Megbízható információk híján a szerb nyelvű cikket magyarul idéző Serbia Insajd blogon az esetről írt kommenteket böngészem. A szövegekből kitűnik, hogy a kommentelők többsége vajdasági magyar, akiknek személyes tapasztalataiból a történet rosszabbik olvasata következik. Hozzáteszem: az én saját tapasztalataimból is. Röszkénél átlépni a határt a mai napig megmaradt a gyomrot görcsbe rándító, a kiszolgáltatottság és tehetetlenség érzetével terhes eseménynek. Például amiatt, hogy várni kell. Nem annyit, amennyit feltétlen szükséges, hanem sokkal többet. Nem a schengeni határelőírások miatt, hanem mert a hatósági emberek lassúak, pökhendiek, cinikusak. Úgy fordítanak hátat, hogy nem néznek a szemedbe. Viselkedésükből árad annak magabiztossága, hogy ezt ők megtehetik. Úgy rabolhatják az emberek idejét, hogy közben azt látszatot keltik: ők itt az Európa erődöt védik. Biztosak lehetnek benne, hogy soha egyetlen főnök sem nézi meg a figyelőkamerák felvételeit abból a szempontból, hogy melyikük hogyan bánik az utasokkal – ezért érezzük úgy, hogy ma is bármit megtehetnek velünk.
Mit tudna bizonyítani a halott ember fia? Pedig a határállomáson minden be van kamerázva. Ha a magyar rendőri vezetőket érdekelné az igazság, és az a kép, ami kialakul a hatóságainkról, az országról, akkor megmutatnák neki a figyelőkamerák felvételeit: hogyan töltötte a buszról való letessékelésétől a haláláig tartó órákat a szívbeteg édesapja? Milyen volt az a „gondos és szakszerű ellátás”, amelynek ellenére életét vesztette, mire a mentő odaért. Mi történik ott azokkal, akiknek a története sohasem kerül napvilágra, mert túlélik? Nem szívbetegek, nem vitte el a házukat az ár – nem halnak bele egy kis megaláztatásba.
