galéria megtekintése

Röpülj, barát, röpülj!

14 komment


Lengyel László

Várszegi Asztrik hetvenéves. Álltak Esterházy ­Péterrel a kolostor bejáratánál. A nyugati szél belekapott a reverendába, s mint a szárnyak emelkedtek. – Röpülj, barát, röpülj! – mondta, énekelte Esterházy utánozhatatlan gúnnyal és szeretettel. Nevettek. Majd féltőn megölelte. Így ölel magához hívőt és hitetlent, katolikust és protestánst, zsidót és muszlimot. Egy nemszeretem ország és egy reménytelen világ fér ­ebbe a nevető és szerető ölelésbe. Várszegi Asztrik püspök, pannonhalmi főapát hetvenéves.

„Nekem az egyik fájó pontom az, hogy mindig azokat az embereket keresem, akik azt szeretnék, hogy ne csak nekem, hanem ­mindenki javára jobb legyen, és alig találom őket. Azokat, akik vallják és hiszik: ha nekem jobb, akkor kötelességem, hogy a másik javára tegyek. Nagyon beszűkülőnek, nagyon keménynek és durvának látom ezt a világot, ahol próbálnak hatalomkoncent­rikusnak vagy gazdaságcentrikusnak lenni, mintha nem lenne érdekes, hogy sokak javára tegyenek. Csak nekem legyen jó, csak értem tegyetek valamit, csak én számítok. Ez egy ­közeli katasztrófa.” Olyan ember mondta ezt nekünk a Határátkelés című, Surányi Györggyel közös beszélgetős könyvünk bevezetőjében, aki egész életében a lázadó, a mást tanító, a nevelő, az építő, a világot változtatni akaró Jézust képviselte, aki Metód szeretett volna lenni, élettel, és nem halállal példát mutatni. „Valahol mindig szemben álltam a meglévővel, a fennállóval, és ez most is így van” – folytatja a püspök és Pannonhalma főapátja. „Sajátos értelemben még az egyházon belül is, mert az gondolom egy Kosztolányi-idézettel élve: »megtanultam szépen gúzsba kötve táncolni«. Az egyház mint intézmény olyan, amilyen. De Akit hirdet, Akit képvisel, az meg hamisítatlan megkérdőjelezi a fennállót a maga spirituális, a maga szabad dimenzióiban, lehetőségeiben.”

Nehéz független és autonóm személyiséget felépíteni a katolikus világegyházban. Még nehezebb Magyarországon. Kész csoda, hogy Várszegi Asztriknak sikerült. Nem lett belőle kettősen gondolkodó, kettősen beszélő farizeus, a szocializmushoz és a múltjába bezárt egyházához egyszerre hivatásos képmutató. Alighanem alkati örökségén túl a bencés tanárok valóban nemes hagyományai, a pannonhalmi közösségi védelem és valami mindenen keresztül vezető humor tehette, teheti mássá. Őszinte haseki, örkényi humorral szemlélte és szemléli a világ és saját egyháza abszurditását. (Játék a felnőttség, a püspökség, az apátság – hát nem vicces, hogy már hetven vagyok, és valami tréfa folytán püspök, nézd, milyen vicces a süvegem!) Az egyetlen, amit halálosan komolyan vesz, az a krisztusi emberség, a humánum. Abból nem enged.

 
Marabu rajza

Háromszor lehetett élete csúcsán. Először, amikor fiatal férfiként hitte, hogy megszólította és szolgálatra küldte őt Jézus, a szocializmus kellős közepén. Amikor feladatot kapott. Megtalálni nemcsak magában, hanem ebben az ellenséges, hitehagyott világban a jézusi szellemiséget. A lélek forradalma volt ez. Másodszor csúcsra ért fiatal püspökként, akit a bencés rendje Pannonhalma ezeréves kolostorának főapátjává választott. Immár nemcsak magáért, hanem egy közösségért lett felelős és egy olyan örökségért, amelyet neki kellett továbbvinnie. Remélte, hogy a rendszerváltás után kinyílik a magyar egyház feudális és fari­zeus kapuja. Mindent megtett, hogy a magyar katolicizmus végre kezet nyújtson nemcsak a protestánsoknak és zsidóknak, hanem a nem hívőknek, sőt ateistáknak is – a modern világnak az egyenlőség és a II. vatikáni zsinat lelkiségében. Felépített egy Pannonhalmát és megvalósította a pannonhalmi szellemet.

Mára kiderült, hogy Pannonhalma egyedül van. Egyedül a befogadók, a megértők, a jézusi felebaráti szeretetet nemcsak hirdetők, hanem gyakorlók között. Úgy magaslik ki a magát kereszténynek hazudó pogány fejedelem, a barbár törzsfők, az álorcás papok, a durva önzés és érdek palánkokkal körülvett faváras magyar mocsarából, ahogy nyugati hírvivőként az alapításkor. „A keresztény Európa, keresztény Magyarország utópia, ábránd. Akik az ellenkezőjét hangoztatják, őszintén feltehetnék a kérdést: tényleg a kereszténységünket védelmezzük? Nem inkább a jólétünket, a kényelmünket és a biztonságunkat féltjük?” Évtizedek óta nem volt olyan egyházi személy, aki példát adott Magyarországnak. Olyan pap, aki Európának és a világnak e nemzet nemes és szép arcát mutatta. Várszegi Asztrik „csak” ennyit mondott: „Ha látsz valakit a gyengeségtől és szenvedéstől elzuhanni, nem kérded tőle, honnan jött, hová megy, miért kelt útra, van-e papírja, hanem fölemeled. Mert ember vagy és ő is ember.” Nemcsak magyarok, emberek vagyunk. Emberek vagyunk, ettől akár lehetnénk magyarok.

Sokszor fájdalmas volt látnom a sötétbe burkolózó klastrom magányos lámpája alóli utolsó isten veled intését. Hiába volt az ő ege Istennel teli, az enyém csak csillagokkal behintve. Tudtam, hogy visszamegy, egyedül fekszik és kel. Isten oly régóta hallgat. Az a földi jobb világ, melyet megteremteni jézusi kötelességnek tart, messzebb van, mint valaha. „Mikor harapni kezd a bárány / s a búgó gerle véres húson él, / mikor kígyó fütyül az úton, / s vijjogva fújni kezd a szél” – írta Radnóti 1939-ben a Csütörtökben.

Miért éltem? Miért halok? Megérte? Most úgy képzelem, hogy az estében hárman ülnek az alig néhány négyzetméteres háló- és dolgozószobában a kerek kisasztal körül. Az öreg Ferenc mosolygós derűvel. Asztrik, az apátság legjobb borát kitöltve. És hátát melengetve a ­fiatal Jézus. Úgy beszélgetnek családiasan, ahogy nagyapa, fiú és unoka. Vagy ahogy jó barátok szoktak. Nincs itt cím és rang, pápaság és püspökség. Csak emberség van. Sokat nevetnek. Szeretik egymást és a világot, amit a maguk módján, maguk helyén alakítanak. Jézus nem mondja, de mindhárman tudják, mit akar mondani: itt és most mindhárman otthon vagyunk.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.