Várszegi Asztrik hetvenéves. Álltak Esterházy Péterrel a kolostor bejáratánál. A nyugati szél belekapott a reverendába, s mint a szárnyak emelkedtek. – Röpülj, barát, röpülj! – mondta, énekelte Esterházy utánozhatatlan gúnnyal és szeretettel. Nevettek. Majd féltőn megölelte. Így ölel magához hívőt és hitetlent, katolikust és protestánst, zsidót és muszlimot. Egy nemszeretem ország és egy reménytelen világ fér ebbe a nevető és szerető ölelésbe. Várszegi Asztrik püspök, pannonhalmi főapát hetvenéves.
„Nekem az egyik fájó pontom az, hogy mindig azokat az embereket keresem, akik azt szeretnék, hogy ne csak nekem, hanem mindenki javára jobb legyen, és alig találom őket. Azokat, akik vallják és hiszik: ha nekem jobb, akkor kötelességem, hogy a másik javára tegyek. Nagyon beszűkülőnek, nagyon keménynek és durvának látom ezt a világot, ahol próbálnak hatalomkoncentrikusnak vagy gazdaságcentrikusnak lenni, mintha nem lenne érdekes, hogy sokak javára tegyenek. Csak nekem legyen jó, csak értem tegyetek valamit, csak én számítok. Ez egy közeli katasztrófa.” Olyan ember mondta ezt nekünk a Határátkelés című, Surányi Györggyel közös beszélgetős könyvünk bevezetőjében, aki egész életében a lázadó, a mást tanító, a nevelő, az építő, a világot változtatni akaró Jézust képviselte, aki Metód szeretett volna lenni, élettel, és nem halállal példát mutatni. „Valahol mindig szemben álltam a meglévővel, a fennállóval, és ez most is így van” – folytatja a püspök és Pannonhalma főapátja. „Sajátos értelemben még az egyházon belül is, mert az gondolom egy Kosztolányi-idézettel élve: »megtanultam szépen gúzsba kötve táncolni«. Az egyház mint intézmény olyan, amilyen. De Akit hirdet, Akit képvisel, az meg hamisítatlan megkérdőjelezi a fennállót a maga spirituális, a maga szabad dimenzióiban, lehetőségeiben.”
Nehéz független és autonóm személyiséget felépíteni a katolikus világegyházban. Még nehezebb Magyarországon. Kész csoda, hogy Várszegi Asztriknak sikerült. Nem lett belőle kettősen gondolkodó, kettősen beszélő farizeus, a szocializmushoz és a múltjába bezárt egyházához egyszerre hivatásos képmutató. Alighanem alkati örökségén túl a bencés tanárok valóban nemes hagyományai, a pannonhalmi közösségi védelem és valami mindenen keresztül vezető humor tehette, teheti mássá. Őszinte haseki, örkényi humorral szemlélte és szemléli a világ és saját egyháza abszurditását. (Játék a felnőttség, a püspökség, az apátság – hát nem vicces, hogy már hetven vagyok, és valami tréfa folytán püspök, nézd, milyen vicces a süvegem!) Az egyetlen, amit halálosan komolyan vesz, az a krisztusi emberség, a humánum. Abból nem enged.
