A főszereplő 2004-ben tizenkilenc éves gyerek volt, hazája futballjának aranygenerációjával döntőbe jutott otthon az Eb-n, megélte, ahogyan az utolérhetetlenek, Figo, Rui Costa, Maniche, Ricardo Carvalho és társaik, köztük ő, a kis zseni, alulmaradtak. A kölyök vigasztalhatatlanul zokogott. Aztán úgy alakult, hogy nemzedéke egyik legnagyobbja lett, mindent megkapott, amit labdarúgó megkaphatott.
Minden az övé, ami játékosé lehet. A globális szórakoztatóipar ikonja, legföljebb a filmvilág legjobbjai konkurálnak vele, a Real Madrid legendája, gyerekek millió feszítenek a nevével ellátott mezben. Üldözi a sikert, szenvedélye határtalan, csak éppen a válogatottal érik csalódások, miként annyi elődjét. Úgy néz ki, most sem jöhet össze, szenved a csapat, Elek Ákos majdnem hazaküldi őket a csoportból, de lövése a kapufáról kifelé pattan. Aztán mégis továbbjutnak, haladnak előre, megérkeznek a döntőbe, ahol a tizenkét éve még ifjú tehetség a világ egyik legjobbjaként, csapata vezéreként indul a pályára. Hogy aztán nemsokára már a földön üljön, térdét markolássza, sírjon, inkább a bánattól, mint a fizikai fájdalomtól. Az örökkévalóságnak készült felvételen pedig már egy lepke pihen meg könnyáztatta arcán. Még megpróbálja, visszamegy, hogy aztán hordágyon vigyék le. Vége.
A második félidőben lehetetlen módon másodedzőként tevékenykedik, mutogat, képtelenség a padon tartani. A történet pedig beteljesedik, jön a happy end, a többiek megadják neki azt, amire mindennél jobban vágyott. A futballista felveszi a csapatkapitányi szalagot, biceg fel a lelátóra, kezébe adják a trófeát, amire egész életében vágyott. Álmai úgy teljesülnek be, hogy nincs a pályán, a többieknek köszönheti a mámort, ahogy a többiek neki köszönhetik, hogy eljutottak a mámor kapujába.
Ezért buktatnak tehát alapesetben a forgatókönyvíró-suliban, hiszen a sztoriból kiirtva a szellem, ragad a nyáltól, micsoda közhelyek. Hát olyanok, amelyek arra tanítanak, hogy azért lettek a közhelyek, mert a legmélyebben valóságosak, hogy egyúttal a Paulo Coelho-kritikusok önkritikát gyakoroljanak. Az élet tehát hoz meséket.
És ezzel véget is érhetne a történet, ha a futball nem futball lenne. De hát a futball az futball, még Cristiano Ronaldo sztorijánál is több, aztán még, ugye, több mint játék, maga az élet, hacsak nem minden.
Mert már másik videót nézünk megigézve. Felvételt, amelyen egy portugál kisfiú lép egy vereség miatt zokogó francia férfihoz, vigasztalja, mígnem összeölelkeznek.
És azt követően, a különleges összekapaszkodás után már tényleg nincs mit mondani. Elvégre láttuk C. Ronaldót és láttunk más mindent.
Láttuk a labdarúgó Európa-bajnokságot.
