Röhögés a meglepetéspartiban

– Szevasz, Zsolt! Hát te? – nézett rám Gergő elkerekedett szemmel.

– Semmi különös – vontam meg a vállam –, iszom egy sört, s megyek.

Hallgattak, mindenki engem nézett. A francba, gondoltam, ezt akartam elkerülni. A tervem az volt, hogy észrevétlen meghúzódom, felköszöntöm az ünnepeltet, s lelépek. Erre föl a középpontban vagyok. Gergő a segítségemre sietett:

– Zsolttal egy évfolyamon jártunk főiskolára – mondta a többieknek, akik ennek ellenére bizalmatlanul méregettek. Zavaromban felemeltem a sörömet, s azt mondtam:

– Vivát! Meghúztam a korsót, de nem ivott velem senki. Uramisten, gondoltam, hogy ezek mekkora parasztok. Tessék. Kifogtam a helyi tuskó brigádot. Reménykedtem, hogy leszállnak rólam, de az a marha nem fogta be.

– Írogatsz még? – kérdezte Gergő. Te jó ég. Ha van kérdés, amit utálok, az ez. Tizennyolc éves korom óta írásból élek, miért írogatnék?!

– És te lélegezgetsz még? – kérdeztem tőle pikírten, de helyette egy ismeretlen ultraparaszt kérdezett vissza:

– Most miért vagy bunkó? – kérdezte. – S különben is, mit csinálsz itt?

– Szerinted? – kérdeztem vissza.

– Nem látod, hogy sörözök?

– De miért itt? – kérdezte.

– Mégis, hol sörözzek, te marha? – csúszott ki a számon. – Autóbontóban?

Erre többen fölhorgadtak, pedig nem én kezdtem a tuskóságot, hanem ők, az ultraparasztok. Ebben a pillanatban kinyílt az étteremben egy belső ajtó, s kilépett rajta a cimborám felesége. Amikor meglátott, felcsillant a szeme, s odakiáltotta nekem:

– Ha végeztél, gyere át a különterembe, Zsolt! Ott van a buli!

– Öööö... már végeztem is! – válaszoltam, s ugrottam fel az asztaltól, mint a nyúl, s miközben égő fülekkel eliszkoltam, igyekeztem úgy tenni, mintha a hátam mögött feldörrenő, szörnyű nagy röhögést nem is hallanám. Pedig hallottam ám. Volt benne „vivát” is.