Mégis elcsodálkoztam rajta, hogy a régi uralkodó osztály, a régi elnyomás hangja ilyen harsányan megszólal, s annyira hűségesen a represszív hagyományhoz. Az alább következő mondatok – pár szó, például „a tévé” kivételével – megjelenhettek volna a régi Budapesti Hírlap vagy a régi Alkotmány bármelyik számában, úgy 1903 körül. De 1923-ban is. Ez volt az a klisé, amelyet annyira gyűlölt a ma leszólt progresszív értelmiség, az a Móricz Zsigmond is, akire a cikk szerzője – impertinens módon – hivatkozni mer. Móricztól Illyés Gyuláig, Szabó Zoltánig, Erdei Ferencig, Veres Péterig, Nagy Lajostól Kassák Lajosig, Gáspár Zoltántól Csécsy Imréig – és Tar Sándortól Borbély Szilárdig és Szilasi Lászlóig – éppen ezt az ideológiát utasította el.
És ennek az ideológiának az egyenes ellentéte minden idők egyik legnagyobb verse, a Tiszta szívvel, írta: József Attila. Ezt a bizonyos cikket mindegy is, ki szerezte (történetesen Hanthy Kinga, nem is rossz újságíró, a Magyar Nemzet 2015. január 10-i, szombati számában; a cikk elején úgy tünteti föl, mintha ez nem teljesen az ő személyes véleménye volna, hanem „a többségi társadalomé” – érdekes fogalom! – , aztán belelovalja magát; de legalább habozott szemvillanásnyit).
Így szól ez a bizonyos passzus:
„Igaz-e, hogy a XXI. század zavaros társadalmi, ideológiai viszonyai között már nem működnek a XIX–XX. századi kategóriák? Vagyis hogy egyszer és mindenkorra vége a tisztességes, kopott, foltozott ruhás, de tiszta szegénységnek? Nincsenek már Móricz-féle félkrajcáros [!] történetek, nincs szemlesütés, alázat, beletörődés az igazságtalanba, az eleve elrendeltségbe. A mai szegények nem hajtják le a fejüket. Divatosan öltöznek, nem foltoznak, nem köszönik, amit kapnak, kiabálnak, tiltakoznak, ha igazságtalanságot éreznek, nem örülnek a közmunkának, és nem törődnek bele a megváltoztathatatlanba. Továbbá nem takarékoskodnak, nem osztják be, ami van, és főleg dühösek, egyre dühösebbek, mert nekik nincs, nekik nem jár, ami másnak, mindaz, amit a tévében mutatnak.”
Kommentár nem szükséges –bár föltűnő, hogy a szerző nem tudja, hogy a XIX–XX. században, sőt: már a XVIII.-ban is forradalmakat vívtak az egyenlőségért, és volt olyan gondolkodó, Bibó István, akinek kedvére való volt a hangos, követelő demokrácia.
Kedvére való volt – és kedvünkre való – az emberi méltóságára sokat adó, önérzetes, rátarti, a fölsőbbség előtt fejet-térdet hajtani nem hajlandó, a senkinél nem alábbvaló, a vagyon, a hatalom és a műveltség osztálymonopóliumát nem tisztelő, büszke honpolgár, aki történetesen munkás, földműves vagy akár munkanélküli, éhező koldus, hajléktalan, bevándorló.
Az ilyen embert gyalázó rettenetes mondatok robbantanak ki népfölkeléseket.
Ez a bekezdés a vezető jobboldali napilapból a Tiszák stílusában íródott, nem hangzik olyan durván és közönségesen, mint a rezsim egyik legfőbb irányítójának hírhedt kijelentése, amely szerint „akinek nincs semmije, az annyit is ér”, azaz semmit se. De ugyanazt jelenti. Illetve valamit, ami még annál is rosszabb.
Azt jelenti, hogy a szegény ember fogadja alázattal az alamizsnát, ne zúgolódjék. A szegény ember szegénysége eleve elrendelt, megváltozhatatlan, amibe beletörődni: erény. Aki tiltakozik, egyrészt hitvány, másrészt nem érti az élet lényegét, ami a szerencsétlenség. A szerencsétlenséggel szemben szerénynek kell lennünk, belátónak és jó modorúnak.
A Magyar Nemzet – legalábbis a szegények tekintetében – sztoikus hajlamú cikkírója úgy véli, hogy nincs történelem.
Úgy látja, hogy csak örök emberi állapot van, örök emberi természet, amelynek egyik lényegi vonása a hierarchia, amelybe bele kell nyugodni, mert soha nem változhat meg. A lázadók, a forradalmárok ezt nem értik, mert – szerinte alaptalanul – azt hiszik, hogy van változás. Mi több, azt hiszik – szerinte ugyancsak tévesen – , hogy erre bizonyíték a történelem, amelyben már voltak változások: tehát valószínű, hogy további változások is lehetségesek. Ezek a lényegtudatlan és nyughatatlan emberek ráadásul azt képzelik, hogy változásokat érdemes tervezni, előkészíteni, és hogy értelmes gondolat a változásokért dolgozni és kockáztatni.
A cikkíró a legnagyobb megvetéssel beszél a tiltakozókról, a kritikusokról, a „kiabálókról”, akik nem képesek szembenézni a valósággal – nem úgy, mint anno Moldova György, aki le merte írni, hogy „a magyar börtönökben több a cigány, mint a magyar, és hogy létezik cigánybűnözés”, ez olyan igazság, amelyet a baloldal megcenzúrázott, s amely baloldalnak a terrorja akadályozza a józan, realista embereket a valóságos helyzet valóságos elemzésében. „…A nagy politikai korrektséggel nem mentünk semmire.” Annál többre mentünk a fajgyűlölettel és a négymillió koldus kitagadásával az emberi nemből.
Bezzeg ha avval töltené az értelmiség a ráérő idejét, hogy ruhafoltozásra, tisztaságra, úrtiszteletre, takarékosságra, szolgalelkűségre nevelné azokat, akiket ez a társadalom üt és vág.
Szokatlan és népszerűtlen talán, amit mondok, de nem is olyan nagy baj, hogy az ellenség végre őszintén beszél. Mert aki így beszél, az bizony a magyar nép ellensége, s ezt előbb-utóbb a magyar népnek is meg kell tudnia.
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
