Az egy központú birodalmi világrendszer 2008-ra megbukott. Amerika elvesztett két háborút, Afganisztánban és Irakban. Nemcsak gazdasága, hanem közel harminc éve követett, a világgazdaságra nyomott gazdasági modellje is válságba került. A világrend egységes, politikai, gazdasági és katonai ellenőrzése megszűnt. Egyes régiók teljesen nagyhatalmi ellenőrzés nélkül maradtak, másokban regionális nagyhatalmak összecsapása következett a régiók uralásáért. Az Obama-adminisztráció a gazdasági válság és a birodalmi fáradtság (imperial fatigue) hatására egyszerre kísérelt meg kiegyezni a regionális nagyhatalmakkal – Kínával, Oroszországgal, Németországgal, Brazíliával, Indiával – és békésen kivonulni a Bush-kormányzat háborús zónáiból. A hiperaktív, parancsnokló Amerikához szokott világban az amerikai ellenőrzés eltűntével és a gazdasági válsággal elszabadul a pokol. Afrika és a Közel-Kelet darabjaira hull, az egységesülő és összetartónak látszó Európa nemzetállamokra és régiókra széteső térséggé válik, amelyet áthatnak az Oroszország és Ukrajna felől érkező eurázsiai és Levante, Észak-Afrika felől berobbanó válságok.
A szélesebb értelemben vett Európa a világ konszenzusövezetéből konfliktuszónává lett. A rend és civilizáció terjesztőjéből a megosztottság és decivilizáció elriasztó példájává válik. A közel-keleti országok diktatúráinak káoszba zuhanása, majd a káoszból újabb diktatúrákhoz megtérése éppúgy nem meglepetés, mint Oroszország gyors visszatérése az autokrata rendszerhez. De Európa országainak barbarizálódása, negyedszázados, sőt fél évszázados demokratikus jogállamok elhajlása a jobb- vagy baloldali illiberális demokrácia, autokrácia vagy a káosz felé – kellemetlen meglepetés. Főleg, ha az egyik ilyen országban élünk.
A helyzet látszatra döntetlen. De a játszma végéhez, az új világrendszer tartóoszlopainak felállításához meghatározó jelentősége van annak, hogy a fejlett, nyugati típusú liberális demokrata piacgazdasági rendszerek minden zavar ellenére kijöttek a gazdasági válságból, és többé-kevésbé képesek a világgazdaság ellenőrzésére. Az autokrata, korrupt, államkapitalista rendszerek viszont válságba, működési zavarokba kerültek, Oroszországtól Kínáig, Brazíliától Szaúd-Arábiáig. Az Obama-adminisztráció megbékítési politikája Kubától Iránig, Vietnamtól Japánig és szankciós politikája Oroszország ellen nem sikertelen. Megkezdődött a katonai súlyok és ellensúlyok felállítása Dél-Korea, Japán, Ausztrália, Vietnam, a Fülöp-szigetek, India szélességében Ázsiában, illetve Románia, Lengyelország és a Baltikum vonatkozásában Európában. Amerika segíteni fogja Merkelt a menekültkérdés megoldásában. Obama rendben akarja átadni az intervencionista liberális Hillary Clintonnak a belátható világot.
Európában és így nálunk is valamennyi választás, stratégiai döntés négy kérdés körül fog forogni: társadalmi egyenlőtlenség, korrupció, életforma, EU ellen vagy mellett. A nyolcvanas évek elejétől követett gazdasági modell és a 2008 utáni gazdasági válság kiélezte a társadalmi egyenlőtlenséget egyes országok társadalmi csoportjai, régiói, illetve az európai országok között.
|
| Fotó: Népszabadság-grafika |
Mindeddig nem alakult ki alternatív európai, euró-övezeti vagy nemzetállami gazdasági és szociális modell, amely megoldást jelentene a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségből származó társadalmi elégedetlenségre. Ez az egyenlőtlenség dühödt nemzeti és/vagy osztályellenségességet vált ki a politikai, gazdasági és szellemi elitekkel szemben, illetve az egyes országok között. Európában még abban sincs egyetértés, hogy mit nem szabad tenni, nemhogy a közös modellről születne tartós megállapodás.
Az elitek korrupciója, tisztátalan pénzügyi manipulációi és mohó önzése lelepleződött a társadalmak előtt. A társadalmak érzékenysége és az establishment érzéketlenségének összeütközéséről, illetve a helyi és világméretű feltárás lehetőségéről van szó. A korrupció, az államilag szervezett politikai haszonszerzés szoros összefüggésben áll az illiberális, autokrata tendenciákkal, a hatalmi dölyffel, a „tiéd az ország, magadnak lopod el” pimaszságával, amit a választó büntetni próbál. Ebből egyaránt következhet intézményes megtisztulás és egész elitek, illetve liberális ellensúlyok megsemmisítése.
Az Európa-ellenesség vagy Európa-pártiság, amelynek vitáját kiélezte az európai válságkezelés módja, a migránskérdés, a brüsszeli távlatos politika hiánya és intézményi gyengesége, most nemzetállam-építőket állít az egyik és közös európai megoldásokat keresőket a másik oldalra. Nemzetépítés folyik nemcsak a migránsokkal, hanem a saját állam és Európa többi nemzeteivel szemben is: skót és walesi, katalán és baszk, flamand és vallon, északolasz és délolasz, orosz, magyar, ukrán stb. És az orosz, az ukrán, a román, a szlovák, a magyar, a lengyel, a finn, a dán, a spanyol, az olasz, a francia nemzetállamok építése. Az egyik oldalon a decentralizáció, az autonómia, a föderalizáció vagy egyenesen kiválás követelése, a másikon az állami központosítás. Kialakul az egymást erősítő ördögi kör: az állami központosítás illiberális, autokrata megoldásokat szül, az autokrata törekvések pedig nemzetállami centralizációt és koncentrációt. Megsemmisülnek az önkormányzati, a szakmai autonómiák, elkezdődik az alkotmányos súlyok és ellensúlyok korlátozása. Brüsszelt és Berlint a brit, a lengyel és a legutóbbi osztrák változások ébresztették rá, hogy egy alternatív nemzetállami és regionális modell kimunkálása folyik, amely az európai kulcsországokat is fenyegeti. Az eddig működtetett Európa-modellnek se szellemi stratégiai muníciója, se intézményi ereje nincs ennek a nemzeti populista áramlatnak a letörésére, még kevésbé a saját új modell kialakítására. Ezért az európai rendszert sokkal inkább a tehetetlenség ereje, mintsem a közös eszme, önazonosság tartja össze.
Végül valamennyi európai országban életforma-összecsapásokra kerül sor. A korábban megszokott, békés, nyugodt, elfogadó, nyitott, alapjában szekularizált, vallásilag türelmes európai életforma megrendült. Nemcsak a bevándorlók életformájának, szokásainak beillesztése vagy elutasítása vált gyújtóponttá, hanem az élet és halál szinte minden kérdése, az abortusztól az eutanáziáig, a férfi-nő viszonytól a családfelfogásig, az egyneműek házasságától a civil autófuvarozásig (Uber) és lakáskiadásig. De valódi változást a digitális világ és életforma hoz, amely teljesen más munka- és életfeltételeket teremt, illetve a háló válik az életformák, a kultúrértékek/értéktelenségek fő csereformájává. Az igazi kultúra- és életformaharc a hálón folyik.
Kína és Oroszország megpróbálhat ugyan szuverén internetet teremteni, de nemzetállami internet nincs, és Európa digitális közös piaca (Digital Single Market) legalább akkora jelentőséggel bír, mint a fiskális közösség.
Magyarországnak három szerepe lehetséges Európában: az ellenségé, az alávetetté vagy a szövetségesé. A társadalmi egyenlőtlenséget teremtő, korrupt, Európa-ellenes, nemzetállam-építő, központosító, életforma-konzervatív Orbán-rendszer egy ellenséges modellt épít Európával szemben. Nem esélytelen, hogy az ilyen típusú modell más európai államokban, sőt az egész régióban meggyökerezik. De a német és az amerikai erőviszonyok következtében ennek a próbálkozásnak csak bukás lehet a vége. Jövő ilyenkor két tapasztalt női politikus, Angela Merkel és Hillary Clinton fogja összerakni az új világrendszert. Magyar ellenzékieknek, függetleneknek és Fidesz-pártütőknek kell tenniük azért, hogy ez az ország se ellenség, se alávetett, megalázott támaszpont, hanem e rendszert építő kicsiny, de hasznos szövetséges legyen.
