galéria megtekintése

Rémálmok álmodói

19 komment


N. Kósa Judit

A budai Vár kapujában, pompás kilátással Pestre, 1901-ben építette fel Hauszmann Alajos a Szent Korona országainak Vöröskeresztegylete és a horvát-szlavon-dalmát minisztérium épületét. A négyszintes háznak azonban ez a két hivatal is csak az első emeletét foglalta el, így a maradék hármon tizenöt remek luxusbérlakást alakítottak ki. 1919-ben pedig, amikor a nevezett minisztérium okafogyottá vált, a külügy foglalta el a házat, és benne is maradt, míg a második világháborús ostrom romba nem döntötte.

Lázár János csütörtökön bejelentette, hogy a kormány legfrissebb tervei szerint ennek az épületnek a visszaépítése is szóba került, bár a külügy maradna a helyén, a Bem téren. Hadd találgassunk: csak nem a szemközti karmelita kolostorban – az eredeti szándék szerint – szerényen meghúzódó Miniszterelnökség kapná meg ezt is? Valószínűleg igen, ahogy Orbán Viktor hivatalát fogja szolgálni az átelleni foghíjon épülő másik új ház, valamint a Lónyay-villa és természetesen a Sándor-palota is. Csodálkoznánk, ha nem kerülne hamarosan szóba a Honvéd Főparancsnokság visszaépítése is, hogy aztán a miniszterelnöki negyedhez csatolhassák.

Mint nemrég megírtuk, Szegeden 14,5 milliárd forintból építettek fel és rendeztek be egy 265 ágyas klinikai tömböt. Semmi akadálya sem volna tehát annak, hogy ha nem is lélegeztetőgépre, de az egészségügy nyelvére fordítsuk le azt a – fogadjuk el az L. Simon-i becslést – 300 milliárdot, amit egy-két évtized alatt a budai Vár felcicomázására akar elkölteni a kormány. De méltatlan lenne a párhuzam már csak azért is, mert ami a Várban történik, az nem pusztán felesleges, de még ízléstelen is. Az odaköltöztetendő hivataloknak és minisztériumoknak mind megvan a maguk kényelmes helye a pesti hivatali negyedben, amit pedig újraépítenek a kedvükért, az mind irodaház volt a maga idejében, csak épp a száz év előtti Budapest habos-babos formanyelvét használta.

 

A Szentháromság téri Pénzügyminisztérium, a Dísz téri külügy vagy a főhadparancsnokság konkrétan ugyanazt a célt szolgálta, mint a hatvanas-hetvenes évek modernista toronyházai, amelyeket könnyű kézzel bontunk ma le: a különbség a kőcsipke és a gipsz. Ezeket a házakat gyakran a kortársak is erősen bírálták, így egyenesen hajmeresztő az ötlet, hogy drága pénzért visszaépítsék például a Pénzügyminisztériumnak a Mátyás-templommal konkuráló, a háború után elbontott rémes felépítményét.

Mindez persze – pláne, ha hozzávesszük a Városligeti Színkör vagy az Iparművészeti Múzeum sosemvolt Lechner-féle szárnyának „rekonstrukcióját" –, egyazon irányba mutat. Legitimálja és sulykolja a gondolatot, hogy a régi, a túlzóan pompás magától értetődően értékesebb a kortársnál, a modernnél, és hogy az a világ, amely az irdatlan pénzért újrateremthető épületekben megmutatkozik, valamiféle aranykor, amikor Magyarország még minden értelemben nagy volt. Álomvilág épül tehát a szemünk előtt, de sajnos ebből a rózsaszín ködből nem csak az álmok álmodói fognak hideg szobára, üres kamrára ébredni.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető