Kafkai élmény volt. Ohio végtelennek tűnő síkságán autóztunk, már az összes CD-nket végighallgattuk, úgyhogy benyomtuk a rádió gombját. Éppen ott, ahová még egy állammal arrébb beállítottuk, a semmiből megszólalt Rátonyi Róbert hangja: „Gyere, Tubicám, ülj ölembe, cicám!” Félórás operett-összeállítás után még félóra magyar nóta következett, közte magyarul bemondott, magyar vonatkozású hírekkel. Néhány év Amerika után az ilyesminek meghökkentő hatása tud lenni, mi például, bár máskor tényleg nem szoktuk, teli torokból énekeltük, hogy „Éjjel az omnibusz tetején, emlékszel, kicsikém, de csoda volt!”
Ez jó évtizede történt, de Ohióban és sok más helyen ma is van még magyar rádióadás. Az Egyesült Államokban a 2010-es népszámlálási adatok szerint valamivel több mint másfél millió magyar származású ember él. Igaz, ezeknek csak töredéke beszéli felmenői nyelvét, és még sokkal kevesebb, aki odahaza, a családban is ezt használja. Már New Yorkban sincsenek tömbben, együtt élő magyarok, a 83. utcában egykor általuk és nekik emelt Magyarországi Szent Erzsébet-templomban például a metropolis siket katolikusai tartják miséiket.
Cleveland már régen nem „a második legnagyobb magyar város”, sőt, alighanem sose volt az, még az 1920-as években sem, amikor több mint negyvenezer magyar lakosa volt. A New Orleans melletti Árpád-honban vagy az Illinois-ban lévő Budán is lámpással kell keresni az egykori alapítók nyomait: leginkább már csak a temetőkben találni magyar neveket.
