Ez nagyszerű, kiálthatnánk fel mi is, különösen a Nicolas Sarkozy, volt francia köztársasági elnök őrizetbe vételéről szóló hírek idején, amikor újólag erősödnek fel a hangok, hogy lám, igazi jogállamban még az államelnök se korrumpálhat következmények nélkül, az igazságszolgáltatás előbb-utóbb mindenkit utolér.
Értjük az áthallást, él is bennünk némi aggodalom, nehogy sokan magukra vegyék a célzást, még majd Lázár miniszter vagy Rogán frakcióvezető képes, és lelki válságba kerül, államtitkárok, polgármesterek, de legelőbb is korrupt oligarchák, sőt oligarchiák adják fel magukat a hatóságoknál korrupciós disznóságok és tisztázatlan eredetű meggazdagodás miatt. Ám dehogyis vannak ekkora igényeink.
Azt mi már nem nagyon érjük meg, hogy a mostani kormányt békés és kizárólag demokratikus keretek között váltja le egy másik társaság, a választások éjszakáján pedig Európa erős, ha ugyan addigra már nem a legerősebb embere Kövér doktorral az oldalán mint igazi demokrata és államférfi gratulál a legyőzőjének.
Az örökös miniszterelnök és társai nem rossz emberek, csak az az ő nagy tragédiájuk, hogy nem negyven évvel korábban születtek, mert akkor az ötvenes évek elején sokkal hatékonyabban bontakoztathatták volna ki hatalomgyakorlási képességeiket, mint ma, nem kellene jogállami meg demokratikus normákkal hosszú másfél perceket bíbelődniük, igaz, néha fel is akasztották volna egymást, de hát valamit valamiért.
Amivel csak azt akarjuk jelezni, hogy ezt a garnitúrát alighanem csak a hozzájuk hasonló, de sokkal eltökéltebb és abszolút gátlásmentes társaság fogja legyőzni, és akkor minden rabomobilnak jelentősége lesz.
Jaj, dehogyis permanens bosszúra gondolunk, véres leszámolásra. Bennünket már jó ideje nem is az hoz ki a sodrunkból, hogy nem számolnak el semmivel, hogy nem tudják már hány lakásuk és nyaralójuk van, mekkora bankszámlájuk, hány fantomcéget gründoltak és tüntettek el, hogy nem értik, mi a baj a rokonnak, barátoknak, eszmetársnak juttatott milliárdos állami megrendelésekkel, de még csak az sem, hogy mindezt tagadják.
Hanem éppen az, hogy most már nem is tagadnak, hanem magától értetődő természetességgel mondják a kamerába, hogy igen, haverra írtam ki a tendert, mert hát ki másra írtam volna, ez már csak így van, és így is marad, s közben mélységes megvetés ül az arcukon, hogy mi ezzel a probléma, magyarok vagyunk, vagy mi a szösz.
Ez az a pillanat, amikor az ember nem bánná, ha előállna egy rabomobil az öt közül. S miközben berakják őket, még egyszer visszanéznének, mint akik mondani akarnának valamit, legalább valami bocsánatfélét, de már csapódik is mögöttük az ajtó. Nem bosszú ez, csak ragaszkodás az illúzióhoz, hogy egyszer minden a helyére kerül.
A szerző az Élet és Irodalom munkatársa
