Vagy ha mégis tisztában vannak ezzel, hát tudják, kit kell okolni érte. Tudják, mert az elmúlt két évben a Kremlben – jórészt a szovjet korszak sztereotípiáira, még mindig élő bizalmatlanságára alapozva – a Nyugatból ismét ellenséget faragtak. Így van kire mutogatni, kit okolni a bajokért, és van ki ellen – a nemzeti összefogás fontosságát hangoztatva – harcolni.
Persze a Nyugat hibái is kellettek például ahhoz, hogy Moszkvában – nem is minden alap nélkül – hangoztathassák: az ukrán válság miatt Oroszországot büntető államok politikusai maguk is „könyékig turkáltak” a téli, kijevi kormányellenes tüntetések keltette zűrzavarban, és lépéseik nem mindig a problémák megoldását szolgálták.
Bár a „kiszámíthatatlanságában is kiszámítható” Putyin megbuktatása – már csak alternatív utód híján is – aligha célja bármely felelős nyugati politikusnak, néhányan talán reménykedtek abban, hogy a kijevi események egyfajta „posztszovjet tavaszt” indíthatnak el, átragadhatnak Oroszországra is. Most meg abban bízhatnak, hogy a gazdasági szankciók az államfő ellen fordíthatják az – egyébként Putyin „zsebében lévő” – orosz oligarchákat.
Ám ezek a számítások belátható időn belül nem tűnnek reálisnak. Putyin ugyanis elég erősnek látszik ahhoz, hogy megakadályozzon vagy végső esetben elnyomjon egy oligarchalázadást. Azt pedig többször is – legutóbb a múlt héten – értésre adta, hogy a „színes forradalmak” receptje Oroszországban nem működik, amire a minap egy moszkvai bíróság csak ráerősített, amikor első fokon négy és fél év szabadságvesztésre ítélte a 2012. májusi kormányellenes tüntetés két vezetőjét.
De az ellenzéki megmozdulások ma Oroszországban amúgy is legfeljebb a nagyvárosokban vonzanak tömegeket. Putyinban – a Krím Moszkvában jogos visszacsatolásnak tartott bekebelezése után különösképpen – még mindig az országépítőt és -erősítőt látja az oroszok többsége; támogatottsága egy friss felmérés szerint eléri a 83 százalékot. Ráadásul a polgárháborús Ukrajna nem kínál vonzó példát. És nem csak a mindkét oldalon hazugságokkal manipuláló propaganda miatt.
A kijevi kormányról ma olyan kép él Oroszországban, mint amelyik a hadsereget saját állampolgárai ellen vetette be, amire – teszik hozzá szívesen Moszkvában – a februárban megbuktatott államfő, Viktor Janukovics nem szánta rá magát. Ráadásul a gazdaság rendbetételéhez fájdalmas intézkedések szükségesek, és nincs garancia arra, hogy a korrupció által sújtott ország új vezetőiben meglesz az ezek sikeréhez elengedhetetlen egység, szándék és erő. Az viszont biztos, hogy az amúgy sem magas életszínvonal tovább fog csökkenni, ami önmagában is bizonytalanná teszi a belpolitikai helyzetet.
