Megértésbe fojtott türelmetlenséggel viselem, hogy városom főútján, ahol nincs kijelölt kerékpárút, biciklista flangál előttem. Így hússzal megyek én is, vagy előzni próbálok, ha a másik sávban hagyják, és nagy teret hagyhatok, mert még mindig inkább az autók koccanjanak, mint a biciklista boruljon. E megértő attitűdöt kezdte ki a felismerés, hogy ketten vannak egymás mellett. Derűsen gurulnak. De még mindig nem jöhet szóba, hogy akár dudáljak is. Megijednek, összegabalyodnak a kerekeik, mit tudom én, mi lesz velük. Csurogjunk tovább!
Emelik a tétet: Egymás kezét keresik, meg is találják – így andalognak immár ők is négy keréken. Állom a tesztet. Közelről már látom: két fiatal férfi hajt előttem így, kéz a kézben. Oké. Kerülni már nem tudok, ők egymást elengedni nem akarják. Viszont csókot váltanak. Megvannak a nyilvánvalónak tűnő korlátok így biciklin, fél kézzel, nem elhanyagolható sebességgel, nem lehet olyan jó, mint egyébként, de odavannak.
Számomra viszont e ponton váltak taszítóvá. Nem a szexualitás szempontjai szerint, hanem csak úgy, hétköznapi alapon, de azért nem csak sofőrként gondolkodva. Ebbe a csókba egy világ omlott bele a számomra. Benne volt minden, amitől nehéz ma mindenkinek, aki mást is befogadna, mint amihez ösztönösen vonzódik, mert gyűlöli a másokra életformát parancsoló embereket, intézményeket.
