galéria megtekintése

Pusztító csókban

Az írás a Népszabadság
2014. 08. 28. számában
jelent meg.


Nagy N. Péter
Népszabadság

Megértésbe fojtott türelmetlenséggel viselem, hogy városom főútján, ahol nincs kijelölt kerékpárút, biciklista flangál előttem. Így hússzal megyek én is, vagy előzni próbálok, ha a másik sávban hagyják, és nagy teret hagyhatok, mert még mindig inkább az autók koccanjanak, mint a biciklista boruljon. E megértő attitűdöt kezdte ki a felismerés, hogy ketten vannak egymás mellett. Derűsen gurulnak. De még mindig nem jöhet szóba, hogy akár dudáljak is. Megijednek, összegabalyodnak a kerekeik, mit tudom én, mi lesz velük. Csurogjunk tovább!

Emelik a tétet: Egymás kezét keresik, meg is találják – így andalognak immár ők is négy keréken. Állom a tesztet. Közelről már látom: két fiatal férfi hajt előttem így, kéz a kézben. Oké. Kerülni már nem tudok, ők egymást elengedni nem akarják. Viszont csókot váltanak. Megvannak a nyilvánvalónak tűnő korlátok így biciklin, fél kézzel, nem elhanyagolható sebességgel, nem lehet olyan jó, mint egyébként, de odavannak.

Számomra viszont e ponton váltak taszítóvá. Nem a szexualitás szempontjai szerint, hanem csak úgy, hétköznapi alapon, de azért nem csak sofőrként gondolkodva. Ebbe a csókba egy világ omlott bele a számomra. Benne volt minden, amitől nehéz ma mindenkinek, aki mást is befogadna, mint amihez ösztönösen vonzódik, mert gyűlöli a másokra életformát parancsoló embereket, intézményeket.

 

Ennek már messze semmi köze a társkapcsolatokhoz. Ez a csók olyan volt, mint amikor a szegénységgel úgy találkozom, hogy egy mankóval fejbe akarnak somni, mert éppen nincs nálam apró, vagy egyszerűen csak rossz napom van, nem adnék, amikor az oly sokat bántott, de a városokban is szeretetre méltó kutyák három nehezen pórázszaggató pitbull képében próbálnak tán örömükben ledönteni a lábamról, amikor az inkább belül hordott hazafiságomat tetoválások, címerek, szikrázó szemek és hangos emberek szólítják fel a Honvéd áll a Hargitán azonnali elnótázásra, amikor szívesen élnék egészségesebben, de beteg leszek, ha állami parancsra büntetés terhe mellett vagyok erre kényszerítve, és amikor előzékenyen próbálnék vezetni akkor is, ha a mögöttem levők a szerencsétlenkedés miatt laposra nyomják a dudát, mert mi az istennek totyog ez a majom a két puszipajtás mögött, ahelyett hogy felnyomná hátulról a két köcsögöt.

E csókban fordul ellentétébe minden, ami jó is lehetne, válik a privatizáció is egyjelentésűvé a lopással, a demokrácia a körülményeskedéssel, a jogállam a jogászkodással, a nőiesség a macsó megtorlást is igazoló kihívó viselkedéssel, a férfiasság az „elveszem, amire szükségem van” mentalitással, e csókban vált eggyé a rendszerváltás a jó ízlés, a hétköznapi erkölcsök provokációjával, ebben bukjuk el az egészet... De amikor kiszálltam a kocsiból, szembejött a megoldás.

A járdán egy elektromos meghajtású kerekes székben testes, szakállas férfi bukkant fel előttem, de ő sem egyedül. Hátulról kapaszkodott bele egy fiatalabb, féllábú ember mezei rokkantkocsiban, így rodeóztak. Szívesen félreálltam.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.