Mivel a plebejus és puritán kormányzás volt az egyik legnépszerűbb választási jelszó a kétharmados hatalom megszerzése előtt, a választói felhatalmazással nagylelkűen bánó állampolgár okkal várhat önmérsékletet attól a párttól, amelyik a kaviárbaloldal és a limuzinszocialista összetételeket meghonosította a magyar nyelvben. Reggelenként, amikor a budai csúcsforgalomban az utca feketéllik a centrum felé araszoló termetes fekete állami autóktól, az ember mégis kénytelen elgondolkodni rajta, hogy ugyanazt érti-e puritánság alatt, mint a fideszes hatalmasok, meg azon is, hogy akad-e még olyan kormányígéret, amely nem fordult mára a visszájára.
Itt van például legújabban Varga Mihály esete, akit a közvélemény mégiscsak a moderált(abb), korrekt(ebb) fideszesek között tartott számon. Róla, számos további kormánytaggal ellentétben, nem az a kép élt a tudatunkban, hogy egy antilopbőr cipőben sétáló nokiás doboz, két feneketlen zsebbel. Ő lenne az a jobboldali politikus, akire azért egy egészségügyi kör erejéig rá mernénk bízni a kutyánkat: szinte biztos, hogy legalább a pórázt visszahozná.
Ha már a becsületes képű Vargáról is azt halljuk, hogy ismeretlen forrásból vásárolt luxuslakást (elnézést, de a szülői segítség itt dajkamesének is karcsú: sajnos az a tapasztalatunk, hogy egy szövetkezeti osztályvezetőként, illetve gyermekotthoni előadóként nyugdíjba ment házaspár, vagyis két keményen dolgozó kisember biztosan nem tud összespórolni néhány tízmilliót a gyereknek), akkor tényleg nincs kiben-miben bízni – a szürke-fekete jövedelmekből gazdagodó politikus itt nem kivétel vagy alkalmi rendszerhiba, hanem maga a rendszer.
