Itt, a gasztronómia önjelölt világfővárosában, annak is a legbelsejében kilométeres sugarú körön belül nem tudok éttermet, ahol egy csirkepörköltöt (mit csirkepörköltöt! túrós tésztát!) el tudnának készíteni tisztességesen, ha nem is jobban nálam, de hát legalább úgy, ahogy egy negyvenes, a konyhai műveletek terén felületes alapismeretekkel rendelkező férfi.
Elmesélhetném kalandjaimat sorban: amikor itt, a fizetőképes kereslet szempontjából legeslegfrekventáltabb városrészben nyílt szuperkézműves, szuperautentikus, szalmabálás, öregkredences, nagyon hip helyen, kézműves sörök, kézműves borok, kézműves pálinkák, kézműves szörpök, kézműves lekvárok és kézműves neszkávék között, sűrűn magam mögé tekingetve, nem-e ugrik-e elő váratlanul valamelyik antik komódból vagy tulipántos ládából népicsacsacsázva egy röpüljpávacsoport, kértem egy halászlevet (igen, igen, tudom, ilyet normális ember nem csinál, de van bennem egy ilyen szakmai kíváncsiság vagy micsoda, extrémsportolási igény, adrenalinfüggőséges egyszerélünk-yolo), mire a fölszolgáló kisleány, aki kelletlen arckifejezését hosszú évek alatt tökéletesre fejlesztette, elballagott a mélyhűtőig, az onnan kinyert műanyag dobozt kimért léptekkel elvitte a mikróig, ezzel az étel elkészítésének művelete nagyjából véget is ért.
Persze egy komoly, európai értelemben vett vendég ilyenkor mondja azt, hogy köszönöm szépen, fizetném az ásványvizet, és a továbbiaktól legyen most eltekintve, alászolgája, és veszi a képletes kalapját, de mondom, bennem ágaskodik fölfele a fent említett gasztronómiai extrémsportember, és nagykanállal csapok a lecsóba, ami esetünkben, mint tudjuk, jégkockából olvasztott hallé, vagyis valami langyos paprikás pép, amit egy olyan ember készíthetett, aki a múlt hónapban (tán akkor készülhetett, jó esetben) látott először fakanalat.
Ilyenkor hajlamos eltöprengeni az ember persze, hogy ilyen alakok miért nyitnak éttermet, miért nem keresnek maguknak tisztes szakmát, lehetnének útonállók, bolti szarkák, markecolók, bármik, kevesebb kárt, tényleg kevesebbet okoznának, társadalmilag, de mindegy.
És nem, nem szigetszerűleges esetről van szó, a legkevésbé sem. Mondom, sokáig sorolhatnám. Végigjártam idén számtalan, úgynevezett gasztrokiadványokban emlegetett, toplistázott satöbbizett, híres csárdát, büfét, fogadót, Hegyeshalomtól Nagylakig, kábé a fönti eredménnyel. Aztán amikor hallom a Turizmus Zrt. szakemberét, hogy itt gasztronómiára alapozottan szeretnének turizmust fejleszteni, mert ebben remekek volnának az adottságaink, meg már egyébként is kvázi-világhírűség körvonalazódik, akkor azért fölvetődik bennem, hogy vajon a Turizmus Zrt.-ben nem szoktak-e külföldön járni esetleg néha, mert ha igen, akkor tényleg nem tudom, miről is van szó. Vagy itthon nem járnak étterembe, az inkább lehet.
