Akinek módja van rá, hogy szorgalmasan olvassa a közösségi portálokat, látja, hogy a 90. életévébe lépő Pulai Miklóst hány százan köszöntik föl. Közöttük jómagam is. Negyven éve ismerem. Pekingben volt egy kacsavacsorára a vendégem, jóllakottan beszálltunk a kocsiba, és mindenáron meg akartam mutatni neki, hogy száz kilométeres sebességgel haladva miként lehet kikerülni a biciklistákat. Ez a vállalkozás olyannyira sikeres volt, hogy Miklós még ma is bevallja: a halálfélelem jött rá.
Amikor hazaértünk egy búcsúitalra, szembetaláltam magam a Magyar Nemzeti Bank első elnökhelyettesével, aki nem funkcionárius volt, hanem egy „naturbursch”. Lengyel László szerint egy „vagány”. Igaz. 1975/76-ban a poharát emelgetve olyanokat mondott az akkori Magyarországról, hogy nekem a lélegzetem is elállt. Közgazdász volt, nagyon képzett bankár, mindent tudott, és általam soha nem hallott nyersességgel nyilatkozott az MSZMP vezetőiről, a kormány tagjairól, kik a kérdéses időben éppen azzal foglalatoskodtak, hogy megfojtsák a Nyers-féle gazdasági reformot.
Pulai – tanult szakmájára nézve cipészsegéd – született reformer volt. Lengyel egy Friderikusz-interjúban egy szintre helyezte Nyers Rezsővel és Hetényi Istvánnal, minden idők legjobb pénzügyminisztereivel. Én talán még odatenném egy másik bankelnökhelyettes, az idővel Brazíliába költözött Csernok Attila (Pulai barátja) nevét is. Ott volt ’56-ban (meg is szenvedett érte, elég kegyetlenül), ott volt a reform bevezetésekor, majd az Országos Tervhivatalban a reform rehabilitálásakor, ott Magyarország valutaalapi és világbanki csatlakozásakor (a mentőakcióban), majd a Németh-kormányban a gazdasági reformbizottság elnökhelyettese, rendszerváltás után a Magyar Bankszövetség főtitkára lett (11 éven át).
