Két szempontból is európai unikumként értékelhető az elmúlt hét végi szlovákiai elnökválasztás. Elsősorban azért, mert földrészünkön kivételes, amire Robert Fico határozta el magát. Három éve megszakítás nélkül toronymagasan vezette a politikusok népszerűségi listáját, pártja, a Smer–SD akkora fölénnyel nyerte a 2012-ben lezajlott előrehozott választásokat, hogy az önmagát szocdemnek kikiáltó párt egyedül alakíthatott kormányt.
A kormányfő úgy gondolhatta, hogy népszerűségének csúcsára jutott, ezért még kellő időben, igaz, miniszterelnöki ciklusa felénél, felfelé buktatja magát. Az is lehet, hogy valójában menekülni kívánt a súlyosbodó szlovákiai társadalmi, főleg szociális gondok elől, hogy a közvélemény vele kapcsolatban csak a szépre emlékezzék. Bárhogy volt is, elszámolta magát. Olyan ember verte meg, de nagyon, akit két esztendeje a családtagjain kívül csak a poprádi szomszédai, valamint az üzlettársai ismertek.
Vereségéhez spin doktorainak szakmai öngóljai is kellettek. Robert Fico ugyanis az első két tévévitában rágalmak tömkelegével igyekezett megsemmisíteni ellenfelét: azzal vádolta, hogy a szcientológiai szekta tagja, többmilliós vagyonának egy részét pedig nem tisztességes úton szerezte. Konkrét bizonyítékokkal azonban nem tudott előrukkolni, s ez bumeránghatást váltott ki. Kiska rezzenéstelen arccal tűrte az övön aluli ütéseket, miközben a riposztjai célba találtak, mert olyan korrupciós ügyeket vágott ellenfele fejéhez, amelyekért egyértelműen a Fico-kabinet a felelős, s amelyek százezrek felháborodását váltották ki.
