A kormány szociálpolitikája csak látszatcselekvés és látszatmegoldások sora.
Balog Zoltán már eddig is különbséget tett „tisztes” és a „lumpen” szegények között, kijelölt családokat, amelyek szerintük „méltatlanok” a család elnevezésre, most pedig a szegénységben élők egy részét „problémás” voltuk szerint állítja szembe azokkal, akiket „teherhordozóknak” címkéz.
Abban a rendszerben, amely így gondolkodik az emberekről, elkerülhetetlen a társadalom szétszakadása. Ez a különbségtétel ráadásul többnyire hallgatólag, de olykor kimondottan is elismeri saját korlátait, hogy nyugodt szívvel terelhesse be a munkaerőpiacról kiszorult tömegeket a közmunka labirintusába.
A közfoglalkoztatásból azonban kijönni csak ugyanott lehet, mint bemenni, teljes zsákutca, a reménytelenség és a cserbenhagyottság csendes nyomora. Közmunkásból aligha lesz foglalkoztatott, ezt tudja a kormány is, még félmegoldásnak is kevés, de a keveset tevés zászlóshajóján van hely mindenkinek, aki „problémás”.
Magyarországon minden létező mutatószám szerint nagy a baj szociális téren.
A kormány szociálpolitikája csak látszatcselekvés és látszatmegoldások sora, amely ürügyet szolgáltat a valódi számító és kegyetlen célokhoz: így be lehet fagyasztani a családi támogatásokat, ellátások és segélytípusok sorát lehet megszüntetni, más támogatásokat indokolatlan feltételekhez lehet kötni vagy teljesítésüket pénz helyett természetben is meg lehet oldani, a szociális intézményi normatívákat és a pályázati forrásokat alaposan vissza lehet vágni, a szociális szakma dolgozóinak béremelését meg lehet úszni, a valódi felzárkóztatást pedig el lehet napolni. És közben lehet minket okítani: arról beszélni, hogy a szegények vállaljanak magukért felelősséget, merthogy ez egy „munkaalapú társadalom”, ők meg „szerető szigorral” segítik őket.
Álságos szöveg ez egy olyan kormánytól, amely nem hajt végre munkahelyteremtést, cserébe lyukat beszél az emberek hasába a közmunkaprogrammal. Befagyasztja az ellátásokat és a segélyeket, miközben ők maguk gátlástalanul visszaélnek a közpénzzel és oligarchákat szolgálnak ki a parlamentből. Cinikus és hazug politika ez, és a legnagyobb tévedése, hogy nemcsak az ország egy részét, hanem valójában az egészét tartja hosszú távon szegénysorsban.
Mert Magyarországon minden létező mutatószám szerint nagy a baj szociális téren és ez közvetlen összefüggésben van a stigmatizáló, megúszásra játszó fideszes felfogással: a szegénységi küszöb alatt élők aránya a válságot követő megszorító intézkedések után éppen emiatt a politika miatt nőtt tovább, hogy mára a magyar társadalom majdnem egyötöde éljen a szó hivatalos értelmében is szegénységben.
Nem véletlen, hogy a kormány idén, ahogy az elmúlt években mindig, újra mindent megtesz azért, hogy a statisztikákat elhallgassa. Ők sem szívesen szembesülnek a „problémások” gondjaival, hát másnak se kelljen. Inkább ne kelljen megvizsgálniuk a társadalmi nehézségek valódi természetét, inkább ne kelljen megérteniük, hogy milyen, ha egyedinek is tűnő, de tipikusan előforduló hibák vannak, amelyek jelenleg szinte lehetetlenné teszik egyesek munkavállalását, talpra állását, kitörését.
Inkább ne kelljen a maga összetettségében – a helyi adottságok változatosságát szem előtt tartva, valóban hatékony ösztönzők megkeresésével, valódi segítséget nyújtva – azoknak a felzárkózásáért dolgozniuk, akiknél ennek elérése valódi teljesítményt követel meg.
Minden más csak fideszes imidzskommunikáció, amibe belefér némi calvadossal ízesített gombamártás a Hiltonban a rászoruló gyermekeknek. Nincs az a kormányzati struktúra, ami a Fidesz döbbenetes szűklátókörűségét és érzéketlenségét elfedhetné, ami mögül ne látszana ki, hogyan is gondolkodnak ma a fideszes döntéshozók.
A szerző az LMP társelnöke
