Ülsz a körhintán, jól be vagy kötve, a személyzet kétszer is ellenőrizte a biztonsági övet, de azért mégis: a lábad alatt semmi, és már nem visszakozhatsz. A Prater Turm egy lifttel ellátott szerkezet, amely az utasokat 117 méter magasba röpíti, közben hatvan kilométeres sebességgel forog. Lassan a magasba emelkedsz, úgy tízméternyire, akkor aztán meglódul veled a hinta, röpít körbe és körbe, ezalatt a szerkezet emeli az üléseket, fölötted a zászlókba belekap a szél.
 |
| A Prater fölött Lisi Niesner / Reuters |
Egyre nagyobb a magasság és a sebesség, kiszáll a vér a fejedből, lábadból, próbálsz sikítani, mint a többiek, ám nem jön ki hang a torkodon, de tán jobb is; ha elkiáltanád magad, beleszaladnál a saját hangodba. Úgy száz méteren veszed a bátorságot, és lenézel, odalent megannyi apró, fekete bogár, a feleséged és a fiad keresed, ők persze nem mertek felülni, nyakukat nyújtva idegesen toporognak, csak ne legyen baj. De baj nem lehet, sőt kifejezetten erőre kapsz, azt se bánnád, ha a lánc elszakadna, s a lendület a végtelenbe röpítene.
Alattad Bécs, az egész város, sejted Magyarországot is, de direkt nem nézel arra, a szomszédban viszont tisztán látod a stadiont, ahol este Rolling Stones-koncert lesz, persze jegyet nem kaptál rá, illetve kaphattál volna, de háromszáz euró lett volna a családnak. Mick Jaggerre egyébként is haragszol, miért most, miért nem tizennyolc éves korodban jött a közeledbe; most már mire mész vele, mint ahogyan gyűlölöd a Grabent is, a Mariahilfert, apád egész életében arra várt, hogy egyszer végigsétáljon a fiával Bécs utcáin, ami sohase jöhetett össze; nehéz az ilyenbe belenyugodni.
