Örülök a POSZT díjainak. Első ránézésre azért, mert nem látszik rajtuk politikai szempont. Másodikra azért, mert közel állnak az én értékrendszeremhez, ízlésemhez. Harmadikra azért, mert más részrehajló szempontok, mint például a házigazdával szembeni udvariasság, sem tűnik föl bennük. Örülök a POSZT díjainak, feltéve persze, ha tényleg jelentenek valamit a jövőre nézve. Merthogy egy olyan átpolitizált világban, mint a mostani, az ember agyában mindig ott motoz a politikus kisördög. Azt kérdezi: hogyan fordulhatott ez elő? Színházi életünk mai urai nem voltak elég éberek a POSZT-zsűri összeállításakor? Tévesen, kellő előrelátás nélkül mérték föl a helyzetet, amikor a szakmai szervezetek képviselőiből állították össze az értékelő testületet? Vagy valóban komolyan gondolták a szakmai szempontok előbbre valóságát, és valóban félretették az egész pályás letámadás módszerét? Netán hasadás vagy árulás esett meg az eddig oly tömörnek, egységesnek látszó falanxban? Valakik fölmérték, hogy örökké nem lehet csak politikai hátszélben vitorlázni?
Bármi legyen is a háttérben, az látszik a díjakból, hogy valami történik, valami megmozdult, valami végre nem arra tart, mint eddig.
Merthogy eddig minden a színházi szakma megosztottságáról, meghasadtságáról, a felek szembenállásáról szólt. A Magyar Teátrumi Társaság megalakulásától fogva tapasztalhattuk egy politikai alapon szerveződött, politikai támogatás birtokában szerveződött társaság térnyerését. Elfoglaltak szinte minden elfoglalhatót, főleg igazgatói székeket, ami csöppet sem meglepő, minthogy a direktorokat az önkormányzatok nevezik ki. És példa arra is akadt, hogy a polgármester beleszólt, ki rendezhet, illetve nem rendezhet az ő városában. Színházat kapott a szélsőjobb a pesti zsidó negyed kellős közepében, mintegy próbaképpen. Komoly politikai botrányt nem is okozott az Újszínház, csak éppen esztétikai, ízlésbeli botránynak mondható szinte valamennyi előadása.