„Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.” „Mindenkinek joga van a testi és lelki egészséghez.”
A selypi azbesztügyben látszólag ez a két alkotmányos tétel ütközik össze egymással, és – bár az első csak az előszóban, az úgynevezett nemzeti hitvallásban szerepel – szemmel láthatóan az állam önfelmentésének céljával az alaptörvénybe írt időalagút érvényessége erősebb. (Legalábbis olyankor, amikor a kormánynak ez a kényelmesebb – mert ha például a paksi atomerőmű-bővítést kell eldugni a magyar közvélemény meg az EU engedélyező hatóságai elől, arra tökéletesen megfelel az önrendelkezés-mentes időszakban „a Magyar Népköztársaság Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánya és a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége közötti, a Magyar Népköztársaság területén létesítendő atomerőmű építése során folytatandó együttműködésről szóló, 1966. december 28-án kelt Egyezmény” meghosszabbítása.)
Most a hatalomgyakorlók úri kedve éppen úgy diktálja, hogy a bíróság előtt az alkotmányos erővel nem létezőnek minősített korszak hagyatékának tekintsék az 1971 és 2014 között működő Heves megyei azbesztüzemet, amely körül az országos átlag harmincszorosa a mellhártyadaganatokkal (és így az azbeszttel) összefüggő halálozási arány. Amikor az állam a polgáraival pereskedik, abban mindig van valamilyen nehezen elfogadható elem. Az adónkból élő államszervezet a mi pénzünkön ügyvédeket fogad ellenünk, hogy az adófizető polgár személyes érdekeivel szemben valamilyen elvont közérdeket érvényesítsen. De annak a helyzetnek a morbiditását tényleg nehéz lenne fokozni, ahol az állam hibájából halálos bajba került polgárok a felperesek, akik sorra meghalnak, miközben az állami alperesek az időt húzzák.
